2016-03-14 10:02:36

Pécs, Nov. 27. 830

Antal Zoltán

 

A Király jön!

L: Mt 21:1-8

T: Mt 21:12-17

Milyen nagyon határozott Jézus! Mintha nem az a (nagyon) szelíd, csendes, visszahúzódó, csak a betegekkel, szenvedőkkel, elesettekkel együtt érző rabbi lenne, akinek eddig mutatta magát. Hatalma, emberfeletti ereje csak akkor mutatkozott meg, amikor menteni kellett! A gadarénusi ördöngőst, a tanítványokat a csónakban, a 38 éve beteget, a leprást! Különben visszahúzódó és halk szavú. Most azonban mintha egy fejjel magasabb lenne mindenkinél, előre lát és tud mindent! Úrnak nevezi önmagát, egyszerűen ellenállhatatlan! Ez a Jézus már nem az a názáreti ács, akinek sokan ismerték!

Valójában, amikor bevonul Jeruzsálembe, nincs benne és rajta semmi királyi, mégis királyként fogadják! Pálmaágakat szelnek az útra, felső ruháikat terítik eléje, „segíts meget” kiáltanak feléje, és úgy köszöntik, mint aki az Úr nevében jön! Micsoda hatalmas változás! S ami igazán különös, Jézus nem tiltakozik ellene! Korábban azt mondta: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó az egy Istenen kívül!” /Mk 10:18/ Még az Atyához méltó jelzőt is elutasította magától – most, szó nélkül elfogadja, hogy Ő Dávid Fia, amely „ugyanúgy messiási önkijelentés, mint messiási Jézus hitvallás.” /Lexikon 2. Mibel, Rienecker 970. o./ Mi történt? Jézus jeruzsálemi bevonulása más, mint a többi látogatás volt! Most: Dávid Fia, most áldott, mert az Úr nevében jön, most Benne kapcsolódik össze a magasság és mélység, a föld és az ég! És ez a Jézus most megmutatja, hogy Ő valóban az, Aki!

  1. Megtisztítja a templomot
  2. Templomképessé tesz embereket
  3. Igazolja a gyermekeket

1. Megtisztítja a templomot.

A császár pénze nem volt használható a templomban. De áldozati állatot, vagy mást (terményt) vásárolni csak tiszta – templomi pénzért lehetett. Tehát előbb a római pénzt átváltották, aztán vásároltak templomi pénzért. Jó üzlet volt ez, hiszen ezt a templomi pénzt, csak a templomban lehetett használni. Így hát az előudvarban minden volt, csak áhítat és imádság nem. Eladók és vevők, pénzváltók és beváltani kényszerülők nyüzsögtek ott, a papi hierarchia nagy örömére, mert ebből volt igazán nagy haszna a templom kincstárának – kockázat nélkül. Itt nem volt szó imádságról, bűnbánatról, kegyelemről, csak üzletről. Jézus – szó nélkül – egyenesen odamegy. János apostol fogalmaz a legkeményebben: „Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét pedig kiszórta, az asztalokat felborította, a galambárusoknak ezt mondta: Vigyétek ezeket innen, ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!” (Jn 2,15-16) És milyen különös, a sokaság ellen egyedül támadó Jézus Krisztus nem ütközik ellenállásba! Úgy gázol át a „kalmárokon”, „árusokon” és „pénzváltókon”, egymaga, mint a kés a vajon. De az „imádság házát” védte!

A Bibliában a templom az Istennek szentelt teret, az Úr szentségének helyét jelentette. Több neve is volt, így „szentély”, „templom”, esetenként „szent templom”, sokszor „az Úr háza”. Világos tehát, hogy Jézus fellépése azok ellen irányult, akik ezt a többszörösen is „szentnek” nevezett épületet megbecstelenítették, méghozzá a becsületesség lábbal tiprásával. Akkor bizonyára nagy megdöbbenést kelthetett ez az eset, de nyilvánvaló, hogy tartós eredménye nem volt – sőt 40 év múltán, amikor az ostromló rómaiak (állítólag véletlenül) felgyújtották – nem maradt templom-épület sem, amelyet megszentségteleníthetett volna bárki. Viszont igaza lett Jézusnak, aki ekkor és ott ezt mondta: „a gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet”. /16/b/ Nem a felnőttektől.

Tiszták a templomaink? Ezt a kérdést legalább egy évben egyszer fel kell tennünk, adventben mindenképpen. Úgy gondolom nem szükséges bizonyítanom két dolgot, az egyik az, hogy az Úr Jézus biztosan eljön, s a másik, hogy nem a templom tényleges belső takarítottsági állapotáról van szó! Mindkét dolog rendkívül fontos. Krisztus eljövetele – amire karácsonykor emlékezünk majd – sorsdöntő. Erre készülünk! Senki nem mondhatja tehát, hogy: jaj, nem tudtam, hogy jössz, hogy már itt vagy, s nem tehetünk úgy, mint a lusta háziasszony, akit takarítás közben lepnek meg a vendégek! Jézus azonban nem egyszerű hétköznapi vendég! Jézus Úr, Dávid Fia! A Messiás! Aki, ha kell, korbácsot fon kötélből, és kiveri az Isten házából azt, aki és ami, nem oda való! Ennek a hatalmas Úrnak az érkezésére várunk.

Az is nyilvánvaló, hogy a templom lelki és lelkiségi tisztaságára kell gondolnunk. Természetesen mi nem ismerünk templomi és világi pénzt, nem árulunk két és négylábú áldozati állatokat, sem füstölőt. De nehéz számba venni azokat az indulatokat, azokat az érzéseket és gondolatokat, amelyeket behozunk és – nem, nem hagyjuk itt – igen, hazavisszük! A múlt század közepén írt édesapám egy könyvet „Az egyháziatlanok kifogásai” címmel. Miért nem járok templomba? Mert hangos a pap. Mert halk a pap. Mert hosszú a prédikáció. Mert rövid a prédikáció. Nem szeretem a papot, mert magas. Mert alacsony. Mert okoskodik. Mert nem okoskodik. És még ezer ezekhez hasonló egyháziatlan kifogás. Úgy gondolom, ilyenekből ma is lehetne gyűjtenünk hatalmas csokorra valót. Nos, erről van szó. S ezek a dolgok semmivel sem jobbak, mint a pénzváltók asztalai, a galambárusok kalitkái és az áldozati állatok csordái az előudvarban. Ha mi nem vesszük észre, és nem teszünk rendet, a megérkező Úr Jézus Krisztus majd takarít. Esetleg kötélből font korbáccsal.

Ne provokáljuk, és ne várjuk meg, amíg ez megtörténik!

 

 

 

2. Templomképessé tesz embereket.

Bizonyára kevesen vannak, még a naponta Bibliát olvasó emberek között is, akik emlékezetükben tartják, a II. Sámuel 5:8 egyetlen mondatát, amely Dávid királyra hivatkozik, aki a sántákat és vakokat gyűlölte – utalva a jebúsziakra – ez a mondat így hangzik: „Vak és sánta ne menjen be a templomba.” Amikor Jézus végzett a nagytakarítással „...vakok és bénák mentek hozzá a templomba, és meggyógyította őket.” Micsoda kontraszt! Előbb az Isten szentségét, az imádság házát féltve, szétveri az árusokat, összetöri a pénzváltók asztalait, és ezután – mintha mi sem történt volna – a Hozzá forduló vakokat és bénákat meggyógyítja. Szinte semmibe veszi a nagy király, Dávid parancsát, és azt teszi, amit Isten Fia a Messiás tehet, mert van rá hatalma – meggyógyítja őket. Dávid kitiltja őket a templomból, Jézus visszaadja elvesztett egészségüket, és ezzel újra „templomképesek” lesznek. Mintha nem is ugyanaz a Jézus Krisztus lenne! Amikor azt látja, hogy az imádság házát rablók barlangjává teszik egyesek, nem ismer irgalmat, amikor vakok és bénák mennek hozzá, csak irgalmat ismer! De az az érzése támad az igeolvasónak, hogy Jézus Krisztus akkor és ott nem is tehetett mást, hiszen egyfelől az imádság házáról, a szent templomról, végső soron Isten szentségéről – másfelől emberek nyomorúságának megszüntetéséről volt szó. Mert amennyire fontos, hogy a templom imádság háza legyen, legalább annyira fontos a Messiás számára, hogy mindenkinek legyen helye a templomban!

Persze a farizeusoknak és az írástudóknak, a papságnak – az egyházi hierarchiának ez sem tetszik! Mivé lesz a szent rítus, az évszázadok alatt kialakított liturgia, ha ez a – magát Dávid Fiának neveztető valaki, éppen Dávid utasítását rúgja fel? De nemcsak Dávid rendelkezett így, a Qumráni szekta sem vette tagjai sorába a testi és szellemi fogyatékosokat, sőt a messiási vacsorához sem engedték őket oda! Ezzel szemben, „amíg Jézus vakokat és sántákat a templomban meggyógyít, hozzákapcsolja őket a messiási gyülekezethez, és ezzel templomképessé teszi őket”. /Grundmann: Das Ev. nach Mark. 451.o./

Gondoltatok már arra, mit is jelenthet ez a dolog: méltóvá lenni a templomhoz!? Itthon és külföldön nagyon sok templomban jártam, az egyik szép volt, a másik gyönyörű, voltam kicsi és voltam hatalmas templomokban. Mindegyikben – ösztönösen – halkan beszéltünk. Suttogva. Egy sem volt az általam látottak között, amelynek ne lett volna: lelke! Nem képzeltem bele egyikbe sem a lelket, benne volt! Ezért értem most már a kommentár-író gondolatát, hogy Jézus Krisztus az általa meggyógyított embereket templomképessé teszi. Ez nekem annyit jelent: méltóvá teszi arra, hogy bemenjen, leüljön és imádkozzék. Mikó Pali bácsi gimnáziumi tanár volt Balassagyarmaton. Református presbiter. Gyerekkori emlékem róla, hogy amikor bejött a templomba, az arcát a kalapjába rejtette – meghajolva – úgy imádkozott. Azóta sem láttam hozzá hasonlót. Pedig testvérek, enélkül az alázatosság nélkül senki sem lehet templomképes! Tudod-e hova jöttél ma reggel, és tudod-e hol vagy most atyámfia? Isten házában! Akkor vagy méltó ehhez a házhoz, ha az Úr Jézus Krisztus előbb meggyógyított! Felnyitotta a szemed, kiegyenesítette a lábad, visszaadta a hited, mert csak így lehetünk Isten házához méltóak! Az Úr Jézus Krisztus szándéka felől senkinek nem lehetnek kétségei. De a mieink felől annál inkább! Jézus Krisztus jön! Mi vajon odasántikálunk-e hozzá, hogy meggyógyítson?

3. Jézus Krisztus igazolja a gyermekeket!

Éles szóváltás hangzik el a templomban Jézus „nagytakarítása” és a vakok és sánták meggyógyítása után, a hierarchia és Jézus között! Megszólalnak ugyanis a gyerekek. Azt kiáltják, amit az utcákon a Jézus bevonulását ünneplő emberek: „Hozsánna a Dávid Fiának!” Ez ugyanúgy, mint a felnőttek szájából szóló kiáltás, Jézus messiási mivoltának elismerése, és kinyilvánítása. Persze az utcán ez ellen nem lehet semmit sem tenni, de a templomban – tűrhetetlen! Nosza, támadjuk csak meg ezt a názáretit, gondolják a főpapok és az írástudók, mert ezt a dolgot is a helyére kell tenni!

„Hallod, mit mondanak ezek?” Felháborító! Jézus válasza olyan csattanós, mint az ostorcsapás: „Hallom!” „Sohasem olvastátok: Gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet?” Amit Jézus idéz, az a Zsoltárok könyve 8:3. Ott ezt olvassuk: „Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat ellenfeleiddel szemben, hogy elnémítsd az ellenséget és a bosszúállót.” Ez persze kicsit másként hangzik, mint ahogy Máté idézi – de neki talán nem volt ideje arra, hogy pontosan utánanézzen a Zsoltár versnek. De amilyen megrendítő ez az egész jelenet, olyan a lezárása is. Jézus királyian viselkedik. Nincs több mondanivalója, amit kellett megtette, és elmondta. „Otthagyva őket – tudniillik a főpapokat és a sleppet – elment Bethániába, és ott töltötte az éjszakát. Az esemény lezárult. A gyerekek feltűnnek egy pillanatra, majd több szerepük nem lévén – nem esik róluk több szó! De Jézus messiási megjelenését erősítik a gyerekek a nép köszöntése megismétlésével! Amikor igazolja, hogy hallja, amit a gyerekek mondanak ezzel „megerősíti cselekedete messiási kvalitását. A gyermekek teljes jogú tagjai lesznek a messiási gyülekezetnek, ehhez tartoznak, mint a vakok és sánták.” (Grundmann 451.o./ Jézus tehát ugyanúgy kezeli, fogadja el a gyermekeket, mint a gyógyításra szorulókat, és betagolja őket abba a messiási gyülekezetbe, amely kegyelemben részesül és üdvösséget kap!

Amikor közöttünk szolgálnak a refi kis diákjai – néha megkönnyeztetve bennünket, időseket – nem tudom eszünkbe jut-e az a felelősség, amivel mi tartozunk értük! Ők ugyanis már tagjai a messiási gyülekezetnek, s hogy azok is maradjanak, bizonyságtevő felnőtté érjenek, ez a mi felelősségünk! Krisztus igazolja azt, amit a gyermekek mondanak, mert Ő valóban Messiás, Dávid Fia, Megváltó. Boldog, aki fel és megismeri!

                                                          

Jézus bevonul Jeruzsálembe. Királyian. Útjának első stációja a templom. Ettől a mozzanattól kezdve nincs visszahúzódás, csak kiállás, erő, hatalom, alázat, mert Jézus már készül a végső harca a bűn, a sátán és a halál ellen. Itt már nincs helye semmi másnak, csak az engedelmességnek. Mindazáltal: „Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod.” – írja Máté /26:42/. Igen, a pálmaágas, dicsőséges bevonulás a Golgotáig tart! Erre készült Jézus!

Készüljünk erre mi is!

Ámen.

 

blank