2016-05-02 10:25:12

         1999. április 11., Pécs de.

                                                                           Antal Zoltán

Húsvét után

L: Jn 21:1-14

T: Jn 21:3-7/a

 

Mintha semmi nem történt volna a világban, Jeruzsálem falain kívül, a tanítványok életében. A Tibériásnál semmit-tevő tanítványok, Simon, Tamás, Nátánáél, János és Jakab és még ketten nem tudják eldönteni, mihez fogjanak, sem önmagukkal, sem az idejükkel nem tudnak mit kezdeni. Pedig túl vannak már a nagypénteki tragédián, a húsvét diadalán is, már látták az Urat, mi több, beszéltek is Vele. Igaz, János evangéliuma szerint éppen most nem tudják, hol van, és azt sem, fognak-e még találkozni Vele. De éppen ez az a helyzet, amikor teljes erővel hatnia kellene a parancsnak, amelyet Jézustól vettek: „Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. Ezt mondván rájuk lehelt és így folytatta, vegyetek Szentlelket! Akiknek megbocsájtjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.” /Jn 20, 21-22/ Ez a küldő parancs élet-program, amely azért is teljesíthető, mert hatalmat is csatolt hozzá az Úr, a bűnbocsánat és a meg nem bocsátás hatalmát! Ezzel ellentétben mit tesznek a tanítványok?

Semmit. A nagyhét, a húsvét elmúlt, Jézus nincs velük, így egyszerre gyámoltalanná és tehetetlenné válnak. De működnek bizonyos reflexek. (Akárcsak a mi életünkben!)

  1. A régi beidegződés beindul
  2. Jézus nélkül eredménytelenül
  3. Jézusnak engedelmeskedve csodát tapasztalnak.

 

A régi beidegződés beindul

Péter három éven át tanítvány volt, előtte pedig talán évtizedeken át halász. A tele energiával, tettvággyal élő Péter számára úgy tűnik elviselhetetlen a tétlenség. Ezért kézenfekvő, hogy a minden ízében, idegsejtjében, gondolataiba belerögzült tevékenységhez a halászáshoz nyúl. A Tiberias – más néven Galielai – tenger partján, Kapernaumban volt Péter háza, feltehetően halászfelszerelése, hajója, és hálói is, így misem természetesebb annál, hogy Péter kijelenti: „Elmegyek halászni!” Ez az ötlet annyira jónak tűnik, hogy a jelenlévő tanítványtársak is csatlakoznak Péterhez – s egész éjjel halásznak, de teljesen sikertelenül. Nem fognak egyetlen egy halat sem. Az egész dologban nem is ez a lehangoló. Az a tény, a megdöbbentő, hogy ezek a húsvét utáni tanítványok, akik mindent tudnak, az Úr Jézus Krisztustól, ami az üdvösség kapcsán tudható. Ott van köztük a „hangadó” Simon, akinek korábban maga az Úr mondta, hogy „te Péter vagy, és én erre a kősziklára építem egyházamat.” / Mt 16,18/ Ott van a „szeretett” tanítvány is! És ezek az emberek, ezek a tanítványok, húsvét után, együtt, nem találnak más tennivalót, halásznak. A Genezáretben! És nem az emberek között hirdetik az evangéliumot, amire rendelte őket az Úr, s amire a Szentlelket kapták az Úrtól.

Tudom, védhetőek ezek a tanítványok azzal, hogy emberek, akik olyan döbbenetes megrázkódtatásokon mentek keresztül, mint a nagypéntek tragédiája és a feltámadás sokkoló erejű híre, a feltámadott Úrral való találkozások, amelyek után eltűnt szemük elől, anélkül, hogy tájékoztatta volna őket, hova megy. Látják-e még és hogy egyáltalán mi lesz velük. Ez valóban mind igaz, de éppen azt erősítik ezek az események, hogy a tanítványoknak tenniük kellett volna azt, amit – János evangéliuma szerint – az Úr parancsolt nekik: „…elküldelek titeket…” bűnöket bocsátani, és bűnöket megtartani!

Ehelyett mintha misem történt volna, elmennek halászni! Ez a megdöbbentő! A húsvét utániból nem látszik semmi a régi beidegződés újra működésbe lép, mintha nem történt volna semmi! S ez talán még a nagypénteknél is nagyobb tragédia.

Ha arra gondolunk, hogy az egyház jövője rajtunk múlik, akkor azt gondolom nagyon szomorú jövő előtt állunk. A húsvét utáni gyülekezetek életében ugyanis éppen ez tapasztalható, mint a tanítványokéban, hogy csak a régi beidegződések jönnek mozgásba, mintha misem történt volna! Egy kis megkönnyebbülés féle érzik az embereken, vége az ünnepeknek, a traktáknak, a vendég-várásnak, visszaáll a régi rend. A mi esetünkben az „elmegyek halászni”. Péter féle kijelentés azt jelenti és abban valósul meg, hogy visszaszürkül minden a régi megszokott kerékvágásba, semmi sem új a nap alatt felkiáltással. Folytatódnak tovább a régi szorongások, a robotolás, az ismétlődő és új félelmek, a szegénység szorító ereje nem enyhül, s azt mondhatjuk, hogy valójában csak annyi történt, hogy két nap alatt többször és többen voltak templomban, mint általában, de ennek az életben semmi jele nincs. Az emberek elmentek halászni. Pénzt, munkát, sikert, élményeket és élvezeteket – ugyanúgy mint korábban, mintha nagypéntek és húsvét nem is lett volna!

A mi hibánk igehirdetőké!? Bizonyára az is. De most gondoljunk csak arra, hogy az egyház jövője rajtunk múlik – mint az evangéliumé annak idején Péteren, Jánoson és a többieken! Nem mondhatjuk, hogy mi a „jelen” vagyunk, a „jövő” az ifjúság, az utánunk következő generáció, mert a nagypéntek és a húsvét értünk történt, az Úr Jézus Krisztus minket is megváltott és minket is küld, mint ahogyan Őt küldte az Atya! Nem bújhatunk ki tehát a felelősség alól és különösen nem háríthatjuk át azt, az utánunk jövő generációra.

Péternek eszébe jutott egy remek ötlet, amikor a várakozásban és a tehetetlenségben felgyülemlett feszültség már nem volt elviselhető: „elmegyek halászni!”. Majd ez a megszokott munka, annak ritmusa a fáradozás, az evezés az éjszaka csendjében, a háló kivetése és behúzása, eltereli a figyelmet, oldja a feszültséget. Igen, a régi beidegződés, a megszokottság monotóniája csak erre jó. Eltereli a figyelmet. A kérdés csupán az, mi is az, amiről a figyelmet el kell terelni? Jézus Krisztus ügye! Az evangélium hirdetése! Az Úr megjelenésére való várakozás! A régi „mechanizmusok” beindulása semmi másra nem jó, de eközben éppen az a lényeg sikkad el, amiért az Úr Jézus Krisztus testet öltött, amiért a keresztre szegezték, és amiért feltámadt.

Jó volna feltennünk a kérdést és nagyon komolyan válaszolnunk is rá, hogy vajon a mi életünkben a gyülekezet, az egyház, a nép életében történt-e döntő változás, és ez látszik-e húsvét után? Mássá lettünk-e mint húsvét előtt voltunk? Mert ha – ahogy mondani szokás – minden marad a régiben, az azt jelenti, hogy bennünk, a húsvét csodája semmi változást nem hozott!

Jézus nélkül eredménytelenül.

A halászás azonban egész éjjel hiába történik, mert egyetlen egy halat sem fognak. Pedig makacsul és kitartóan teszik a dolgukat, egészen reggelig! Nem adják fel, egész éjszaka dolgoznak, keményen, s talán nem is tudják, miben reménykednek? Nagyon fárasztó lehetett és nagyon elkeserítő. A dolognak azonban itt még nincsen vége, mert amikor megvirrad, reggel lesz és a további munkának már semmi értelme nincs, és a parthoz közelítenek – Jézus ott áll a parton, alig 60-80 méterre tőlük – s a tanítványok nem ismerik fel. Nem tudták, hogy Jézus az, így írja az ige. Egyikük sem. Sem Péter, sem János, sem Jakab – pedig 3 éven át, nap mint nap együtt voltak, egészen az elfogatás ékszakájáig, a húsvétot követően már találkoztak az Úrral – s jóllehet tudat alatt éppen az Ő távollétét szenvedték s ezért is mentek el halászni – most, amikor a parton állva várja őket, nem ismerik meg.

Jézus azonban döntő kérdést tesz fel:”Fiaim, nincs valami ennivalótok?” S ők, heten, teljesen tehetetlenül és kiszolgáltatottan kénytelenek ezt felelni: nincs.

Gyorsan le kell szegeznünk, Jézus nem akarja őket sem kigúnyolni, sem megszégyeníteni. A megszólítás nem lekezelő, sokkal inkább baráti, kedveskedő, mintha azt mondta volna: fiúk, barátaim! A kérdésben valami jelképes dolog van – hiszen az „ennivaló” nagyon is a testi, földi, emberi világhoz kötődő, olyan szükségszerűség, amely nélkül nem lehet élni. S az a tény, hogy Jézus éppen ezt a kérdést teszi fel – számomra – azt jelenti, hogy az Úr Jézus Krisztus tudomásul veszi és megerősíti a tényt: tanítványai ebben a világban ezen a földön élnek! Főpapi imádságában így könyörög értük: „nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól!” /Jn 17:15/ S annak, aki a földön ebben a világban él, igenis szüksége van ennivalóra!

S a tanítványok most már az Úr Jézus Krisztus előtt is kénytelenek beismerni tehetetlenségüket, mert azt kell feleljék: nincs! Semmink nincs! Nincs ennivalónk. Eléggé elkeserítő lehetett az egész éjszakai hiábavaló – eredménytelen – munka, most ezt még meg is kell erősíteniük! Mert be lehetett meríteniük a hálót, számtalanszor, az Úr Jézus Krisztus nélkül minden erőfeszítés hiábavaló.

Az egyház életének vizsgálata is azt a tényt igazolja, hogy tudniillik Jézus Krisztus nélkül az egyház minden korban és történelmi helyzetben tehetetlen volt és ma is az! Gondoljátok el, hogy amikor a bűnbocsátó cédulák árusítása kirobbant egy mozgalmat, amely néhány év múlva reformációvá terebélyesedik, a hivatalos egyház – Róma – tehetetlen! Amikor a pozsonyi vértörvényszék életfogytig tartó gályarabságra ítél református és lutheri tanokat követő prédikátorokat, s úgy gondolja, levágta a sárkány fejét, tévedett, mert az evangéliumi egyházakkal szemben minden terror tehetetlen!

De nem azok a pici eklézsiák, a családi házak falai mögé húzódó gyülekezetek, a hitvalló prédikátorok és tanítók, pedig nem volt semmi hatalmuk, ám nem Jézus Krisztus nélkül tették a dolgukat, hanem Vele. S a későbbi – az ellenreformáció utáni – időkben több templom épült, mint az azt követő évszázadokban együtt! Jobbágyok összekuporgatott filléreiből, verítékező erőfeszítéséből épültek a szebbnél szebb templomok, mert az Úrral együtt építkeztek!

Visszaemlékezem ennek a templomnak és a gyülekezet többi épületének renoválására. Bizony külföldi – jelentős – segítség nélkül, egyik sem valósult volna meg! S nem tudom, ha az Úr Jézus Krisztus ma szólítana meg bennünket: van-e valami ennivalótok? Mi mást tudnánk mi magunk is felelni, mint a tanítványok – akkor! Nincs! Semmink sincs!

Az Úr Jézus Krisztus nélkül tehetetlenek vagyunk!

Korábban, amikor segítséget kértem a Bethánia Otthon munkálataihoz, legalább annyit mondott a hivatalos egyház: nincs pénz! Most – testvéreim – nem is válaszol! Mert bizony ez az egyház tehetetlen. Mint minden kor minden embere, ha az Úr Jézus Krisztus nélkül él! Hiszen akkor semmi mást nem tesz, mint elmegy- halászni. És nem fog semmit!

Aztán mégis csoda történik.

Amint az már egy alkalommal megtörtént, erről Lukács ír /5:1-9/, az Úr azt tanácsolja, hogy vessék ki a hálót a hajó jobb oldalán és találnak. S bizony, amikor Péter később kihozza a halakkal tele hálót a partra, abban 153 nagy hal volt. Német szakírók megjegyzik, hogy abban a korban, amikor János az evangéliumot írta /Kr. u. első évszázad utolsó évtizede/ a tudomány összesen ennyi halfajt ismert, s ha így fogjuk fel a kérdést, ezt a véleményt elfogadva, akkor ez azt jelenti, hogy az Úr Jézus Krisztus hatalma korlátlan. A magyarázatos magyar Biblia csak ennyit ismer el: „a 153-as számnak egészen bizonyosan van jelképes jelentése, amely azonban a mi számunkra már nem ismeretes.” Kár! Abban, hogy ki mit lát a 153-as szám jelentése körüli dologban, lehet tényről vagy feltételezésről beszélni. Bizonyos vagyok abban, hogy János nem véletlenül írta le ezt a számot, mert ennek az akkor élt gyülekezetek körében értelmes jelentése volt.

Én hiszem, hogy ma a mi számunkra Jézus Krisztus hatalmának teljességére, korlátlanságára utal. Hiszen ha az Ő szavára ki lehetett venni a vízből ennyi halat, ha az Ő szavára tanítványai szolgálatán keresztül emberi életek épülnek fel. Ha az Ő szeretete és akarata ellen semmi esélye nincs a sátánnak és a világi hatalmaknak – mert íme, ma is van egyház, ma is hirdetik Isten igéjét, ma is szólnak bizonyságtételek, mindannak ellenére, ami 2000 év alatt történt, akkor ez egészen nyilvánvalóan korlátlan hatalom!

S nézzük csak mi történik? Az Úr szavára kivetik a hálót, de bevonni már nem tudják a rengeteg hal miatt! S akkor János odaszól Péternek: „Az Úr az!” Tudniillik aki ott a parton áll. Most senki más nem lett volna képes arra, hogy megmondja, hol és mikor kell kivetni a hálót. A halfogás tehát emlékeztető jel, amely arra alkalmas, hogy az Úr Jézus Krisztust a tanítványok közül legalább egy felismerje. S ez lehetséges. A távolság nem nagy, 60-80 méter, a hang sem ismeretlen, bizonyos, hogy ezek együtt lehetővé teszik a felismerést. Bizonyos, hogy a tanítványoknak nem volt szükségük ennyi halra ahhoz, hogy egyenek, s jusson mindenkinek elég. De ez a nagy mennyiség egyben annak biztosítéka, hogy az Úr Jézus Krisztussal járva, Vele élve, soha nem fognak szükséget látni.

Jézus Krisztussal együtt, a mi életünk is, akár csodák sorozatának lehet részese. S most arra szeretném felhívni a figyelmet, ami számomra megdöbbentően valóssá, emberivé tette ezt a történetet. Az Úr Jézus Krisztus – az egész éjjel eredménytelenül halászó tanítványoktól azt kérdezi: „Fiaim, van-e ennivalótok?”

Nem azt, van-e pénzetek, amivel természetesen nem lehet halat fogni. Nem azt, van-e erőtök az élethez? Nem azt, van-e hitetek? Nem. Azt kérdezi, van-e ennivalótok? Semmi nem köti jobban az embert a földhöz, mint a test. Semmi sem igényel több gondoskodást, odafigyelést. Nem véletlen tehát, hogy az Úr Jézus egyetlen kérdése erre irányul!

Aki manapság nézi a magyar, vagy külföldi TV adások híradásait valóban elborzadva és rettenettel látja annak ezrelékét, ami a légicsapások óta a közelünkben történik. Valaki a napokban azt mondta nekem, tudja a mi zsigereinkben és idegrendszerünkben benne van a népirtás gyötrelme, fizikai kínja. Minap egy német adó híradást közölt menekültek érkezéséről, súlyosan sebesült gyerekekről, 4-5 éves emberkékről, akiknek szüleit, testvéreit előttük irtották ki, s felsorolhatatlan szenvedést mutattak, ami – ismétlem – csak a tényleges népirtás ezreléke.   

Nos tehát – atyámfiai – van-e ennivalótok?

Emberek tízezreinek nincs többé otthonuk, emberek százezreinek nincs tető a fejük felett, emberek megszámlálhatatlan tömegének még ivóvizük sincs!

Mi pedig, jóllehet van ennivalónk, vizünk, tető a fejünk felett – milyen könnyen megfeledkezünk arról, hogy ez nem a mi érdemünk. Érdemtelenül kapjuk ezt az Úr Jézus Krisztustól. Vagy úgy gondolható, hogy az a 4 éves kislány, akinek szüleit és testvérét megölték, bűnösebb nálunk, hogy neki egyedül kell hordoznia ezt a tragédiát egész életén át? Egyszóval – világosan látható, milyen az élet Jézus Krisztus nélkül, s milyen lehet azok élete, akik Vele együtt élnek. Bizonyos, hogy a Megváltó ma sem hagyja magára tanítványait, hiszen akkor sem maradtak egyedül.    

Csak egy dologra kell ügyelnünk: ismerjük fel, amikor megszólít.

Amikor a tanítványok partot érnek, meglepő látvány fogadja őket. Jézus Krisztus kész étellel vár rájuk. Parázs fölött sülő hal, kenyér. Asztal híján – étel közösség. Megtöri a kenyeret és adja. Mintha újra ismételné az úrvacsorát. Csak hangsúly eltolódással.

Az én testem, amelyet tiértetek megtörtek.

Erről van szó ma is.

                                                                           Ámen. 

 

 

 

 

   

blank