2011-10-10 19:24:57

VAN-E ISTEN?

 

            Ha a kérdés így hangzik, akkor csak úgy felelhet az ember, minta görög bölcs, akit a kíváncsiskodók megkérdeztek Isten felől: állhatatosan hallgatott. Ez az egyetlen válasz a kíváncsiság kérdésére: csakugyan van-e Isten; igazán szeretném tudni, hogy vajjon létezik-é vagy sem? Az ilyen kérdésre talán azt a választ kellene adnunk: Nem. Isten nem „létezik”. Létezik a Himalája nevű hegység, vagy az Uranus bolygó, vagy egy rádium nevű elem, egyszóval léteznek mindazok a dolgok, amelyekről a nagy lexikon felvilágosítást ad. Isten azonban nem „létezik”. Ezzel persze azt akarom mondani: a kíváncsi kérdezősködőkre nézve, hogy nincs Isten. Isten nem a tudomány tárgya, nem olyasmi, amit tudásunk kincsei közé beilleszthetünk, mint ahogy az ember a ritka bélyeget az albumba kijelölt helyre felragasztja: s az ott a legszebb, a legdrágább valamennyi közül. Isten nem „valami” a világban. A világ legnagyobb lénye, legnagyobb lakója. Isten nem a világban van, hanem a világ van az Istenben. Isten nem a te tudásodban van, hanem a te tudásod van Istenben. Ha kérdésedre ezt a választ adnák: Igen, „létezik” Isten, akkor te egy csalódással mennél haza. Azt gondolnád, hogy Isten is valami abban, ami „létezik”. Pedig, ha Ő valóban Isten, akkor éppen nem az. Isten sohasem „létezik” valami mellett, mint valami más egyebek között. Őt sohasem lehet egyébbel együtt nevezni. Bolygók és hegyek és elemek: ezek a tudás tárgyai. Isten nem a tudás tárgya, mert Isten az oka annak, hogy egyáltalán létezik valami, ami megtudható. Isten nélkül semmi sem léteznék, Isten nélkül semmit sem tudhatna az ember. Az ember csak azért tudhat valamit, mert van Isten. Az ember csak azért tud Isten után kérdezősködni, mert Isten már ott áll a kérdés mögött. Lásd, ha te valóban Isten után kérdezősködöl, nem merő kíváncsiságból, nem olyanformán, mint valami szellemi bélyeggyűjtő, hanem mint megszomorodott ember, szíved nyomorúságában, szorongásában, amellyel arra gondolsz, hogy Isten esetleg nem „létezik” s akkor aztán minden hiába s a az élet nem más, mint valami nagy értelmetlenség-ha úgy kérdezősködöl, Isten után, mint ahogy a férfi az orvost kérdezi meg: Mondja Doktor úr, életben marad-e a feleségem, vagy meghal? Ha így kérdezősködöl Isten után: lásd, akkor voltaképpen már tudod, hogy isten él. Nem is tudnál az Isten után kérdezősködni, ha már nem tudnál Róla. Szeretnéd: örömöd, hogy Isten van, mert: igen, különben minden értelmetlenség. Lásd, a szíved tud értelemről és értelmetlenségről. Tudja, hogy nem az értelmetlenség a helyes, hanem az, aminek értelme van. Szíved már tud Istenről. Vágyódva gondolsz Isten lényére, mert különben a gonosz nem gonosz és a jó nem jó, hanem minden mindegy: lásd, te már tudod, bizony tudod, hogy a jónak nem szabad a gonosszal egyenlőnek lennie. Kételkedel talán Isten létezésében, mert olyan sok a helytelenség, az igazságtalanság a világban. Nem veszed észre, hogy éppen ezzel teszel bizonyságot az Istenben való hited felől. Mert az, hogy az igazságnak van igaza és nem az igazságtalanságnak, már ez nem egyéb annál, hogy van Isten. A szíved, mert ismeri Istent, tiltakozik az igazságtalanság, a jogtalanság ellen. Mikor Isten után kérdezősködöl, az Isten már ott áll mögötted, s Ő cselekszi azt is, hogy a kérdés megszülethessék ajkadon.

Csakhogy téged nemcsak a szíved, hanem a kívül való világ is Őrá utal. Én még sohasem láttam, hogy a véletlen rendet teremtett volna, hogy a véletlenből valami értelmes, művészien szép dolog állott volna elő. Nem az a „primitív” hit, hogy a világot Isten teremtette, hanem az, hogy az emberi szem, vagy pedig a rovar testrendszerének megépítése, vagy a tavaszi rét gyönyörűsége a véletlen műve. Ha a vándor egy emberkéz alkotta kőrakást lát, már tudja, hogy nem véletlen, hanem emberi erő rakosgatta ott egymásra a köveket. És hány milliószor művészibb alkotás a szem recehártyája, mint egy ilyen összehordott kőrakás! Aki ezt meg nem látja, bizony nem valami fényes bizonyítványt állít ki intelligenciájáról.

Már az a tény is, ha az ember azt kérdi: van-e Isten, voltaképpen lelki megbetegedés. Majdnem azt mondhatnók: ez az eszét-vesztett ember kérdése, annak az embernek kérdése, aki többé nem képes a dolgokat egyszerűen, józanul és tisztán látni, úgy, amint azok vannak. Ma ugyan az egész világ életében is látunk, valamit ebből az esze vesztettségből s ennek mindnyájan érezzük a következményeit. Azonban ha a történelmet nézzük, elmondhatjuk, hogy ez valami új balgaság, amelyben manapság szenvedünk. Mert az emberek különben mióta a történelem hírt ad róluk, sohasem kérdezték azt, hogy van-e Isten, hanem csak azt, hogy milyen az isten. Úgy látszik azonban, hogy a tudomány és a technika eredményei megkótyagósították és megzavarták az értelmünket. Azt gondoljuk, hogy az értelmünkkel kell mindent megmagyaráznunk s a véletlen az, amit így nem tudunk megmagyarázni. Mintha mi volnánk az egyetlenek, akik a világban a rendet és valami igazán művészit alkotunk. S még azt sem vesszük észre, hogy nekünk ahhoz, hogy ezt megcselekedhessük, már előbb szükségünk van egy igazán művészien megalkotott agyra s művészien megalkotott kezekre, amelyeket bizonyosan nem mi csináltunk. Van-e Isten?- ez a kérdésünk kitérés a komolyság elől. Komoly gondolkodású ember tudja, hogy a jó nem rossz, és a rossz nem jó. Ami helyénvaló egészen más, mint ami helytelen. Van egy szent rend, amely előtt az embernek meg kell hajolnia, akár akar, akár nem. A komolyság a lelkiismeret hangjának tiszteletben tartása. Nincs Isten? Akkor a lelkiismeret csak megszokás következménye s számunkra semmit sem jelent. Nincs Isten? Úgy ne fáraszd tovább magad azzal, hogy helyes életre törekedj, mert akkor minden mindegy, mindegy, hogy gazember vagy-e, vagy szent. Hiszen mind a kettő csak képzelődés. Azt, aki így tud beszélni, azt tovább kell engednünk a maga útján.

És mégis: ha van isten, miért kell akkor utána kérdezősködnünk? A szívünk nem tud elszakadni tőle, tud Róla, csak nem igazán. Lelkiismeretünk beszél ugyan Istenről, de homályosan. Eszünk bizonyítja az Ő létét és még sem tudja kicsoda Ő. A világ mintha millió és millió ujjal mutatna Istenre, de megmutatni még sem tudja Őt. Kicsoda Isten? Mi a szándéka velünk? Mit kíván tőlünk? Mit akar a világgal? Ezekre a kérdésekre mi nem tudunk megfelelni és addig, míg nem találtunk feleletet, nem tudjuk, hogy ki az isten. Istent csak úgy tudnók helyesen megismerni, ha Ő kijelentené magát nekünk. Azt, hogy van Isten, megmondja nekünk az ész, a lelkiismeret s a természet a maga csodáival. Azt azonban ezek nem mondják meg, hogy ki az Isten. Ezt maga az Isten mondja meg nekünk kijelentésében.

DR. BRUNNER EMIL

A ZÜRICHI EGYETEM TANÁRA

blank