2011-10-12 10:59:28

A VILÁGTERV

 

            Aki esti sötétségben valamelyik dombtetőről letekint a városra, az a nagy fénytengerben egy széles csíkot lát, mely ragyogó fénnyel sűrűn be van szórva, mint valami fénygombolyag. Szép és érdekes látvány, azonban nem érti az ember mit is jelent. Az a vasúti pályaudvar nagy telepe; ennek a sok száz fénynek mindenike a helyén van ott, ahol lennie kell, azonban aki csak elhalad közötte, az semmit sem tud erről a rendről. Csak az állomásfőnök tudja, miért van minden éppen úgy é nem másképpen. Nála van a telep rajza és áttekinti az egészet, az ő belátása és akarat rendezi és vezeti az egészet. Így van ez az egész világban is azzal, ami ott történik. Mi szegény kis emberkék a közepébe vagyunk beállítva és nem tudjuk áttekinteni. Meglátunk ugyan itt is, ott is valami csodálatos rendet, észrevesszük a csillagok rendjét, melyek az egész világtér fölé szétszórva mégis csak egyetlen törvénynek engedelmeskednek; megtaláljuk a rendet a látható dolgok legkisebbikének legbensejében, amiről a tudomány éppen a legutóbbi években olyan csodálatos ismereteket nyújtott, felfedezzük a rendet egy virágnak, vagy egy állati testnek a megépítésében a szúnyogtól a cethalig, s látunk egy érdekes törvényszerűséget az ember életében is. Ha azonban feltesszük a kérdést, hogy mindez micsoda, mit jelent s mindennek mi a célja, akkor semmit sem tudunk.

            Sejtelmeinket leírhatjuk, és szellemes elméleteket állíthatunk fel minderre vonatkozólag és az emberek ezt cselekedték is régtől fogva és minden világtörténés célja felől a legfurcsább véleményeket nyilvánították, mert mindegyikük a maga kis tapasztalati köréből, melyben ő maga a középpont, indult ki. Azonban ki kíván erre építeni, ki meri azt mondani, hogy ez valóban úgy is van? Hiszen mindenki tisztában van azzal, hogy mindez egyáltalán nem mértékadó emberi vélekedés csupán valamiről, ami sokkal magasabb, semhogy azt ésszel fölérhetnők. Mi nem tudjuk, hogy életünknek, s világunknak mi a végcélja. Számunkra, noha sok mindent kikutattunk és megtapasztaltunk, egyetlen nagy áthatolhatatlan titok. És ez súlyosan reánk nehezedik. Olyan ez, mintha az ember sötétben tapogatóznék. Hová? Mire való mindez? Mi az értelme? Hol a célja? S az, hogy ezt nem tudjuk, aggódókká, bátortalanokká és kedvetlenekké tesz, mint mikor valakinek nehéz munkát kell végeznie és nem tudja: miért? Az a tény, hogy a világtervbe nincs bepillantásunk, eltompít és közönybe taszít bennünket.

            Azonban van valaki, aki a világtervet ismeri, Ő, aki csinálta, s aki a világot e terv szerint teremtett és igazgatja. Ami számunkra zavaros és kuszált, számára rendezett, amit mi véletlennek nevezünk, az nála elhatározott, az örökkévalóságtól kigondolt és mindenható erővel megvalósított valóság.

            Már az is nagy dolog, hogy azt tudjuk: Ő „uralkodik, és minden jóra vezérel.” Véletlen? E rossz szóval csak azt mondjuk, hogy mi nem tudjuk, miért történik valami; isten azonban tudja és Ő akarja. Nincs véletlen, épp oly kevéssé, mint ahogy lenn a pályaudvaron sincs „véletlenül” egyetlen lámpa sem ott, ahol van. Ő, a legnagyobb állomásfőnök, ott is tudja miért, ahol mi azt mondjuk: véletlen, sors. Nagy dolog ezt tudni.

            De isten nagy jóságában még többet is tett. Ő nem akart bennünket sötétben hagyni, mert nem akarja, hogy aggódva, kedvetlenül, eltompultan botorkáljunk át az életen. Azt akarja, hogy mi kicsi emberkék is tudjunk valamit az Ő nagy világtervéről. Akaratának tanácsvégzését ezért kijelentette nekünk Igéjében. Nem egyszerre tette ezt, - hiszen akkor az emberek meg sem értették volna azt.  Hanem bölcs nevelőként, hosszan előkészítette kijelentését s Ábrahámnak, Mózesnek és a Prófétáknak mind-mind világosabban mutatta meg, hogy mi a szándéka, célja, míg végre, „amikor az idő betelt”, mintegy szívét is kitárta és megengedte, hogy az emberek beletekintsenek: Lássátok, én ezt így gondolom, ez az én akaratom célja. Íme, előhozta a titkok sötétjéből világtervét és leleplezte azt az egész világ előtt: Jézus Krisztus, a személyes Isten-Ige az, amit Isten nekünk az egész világtörténelem célja felől mondani akar, hogy többé ne járjunk a sötétségben, hanem a világosságban. És mennyire más ez az isteni tanácsvégzés, mint mindaz, amit az emberek a világrejtélyről összeszőttek-fontak! Mi betűzgetjük azt a nagy Isten-Igét, Jézus-Krisztust: kibékülés, megváltás, a bűnök bocsánata, az örök élet ígérete, minden dolgok végső beteljesülése Isten tulajdon életében. Ez az isten világterve.

            És most? „Nekem nincs kifogásom ellene, ha ez sül ki belőle” gondolod talán. Nem, kedvesem, nem így mennek a dolgok az Isten háztartásában. Igaz, hogy országában kizárólag és egyedül az isten kegyelme által, az Ő ajándékaként nyerhetünk részt. Csakhogy aki azt mondja: nekem nincs kifogásom ellene- annak ebben nincs része. Mert bár az isten üdve kegyelem által lesz a miénk, mégsem olyan, ami „magától” olyanformán jön, mint a kamaszkorban a hang megváltozása, vagy a szakállnövés, ha eljön az ideje. Isten azért nem akarja ezt így, mert a szívünket akarja. Nem dobja ránk kegyelmét, mint a kőműves a meszet a kőfalra. Ő elhív minket az üdvre. Hív az Ő országába, azt akarja, hogy hívását halljuk, Neki higgyünk, és neki engedelmeskedjünk. Sőt, csak ezt az engedelmességet gyakorolva ért meg az ember valamit az Isten világtervéből; csak annak a szemében világosodik meg, aki engedi, hogy Isten így szóljon hozzá, csak az „nem jár többé sötétségben”, hanem Isten világosságában. Csak az tudja, Isten által, mi a célja mindennek, illetve helyesebb kifejezéssel, hogy mi az isten célja mindennel. Hinni annyit jelent, mint e hívást hallani ls benne meghallani, hogy az Isten mit akar velünk, belelátni az isten világtervébe!

          

DR. BRUNNER EMIL

A ZÜRICHI EGYETEM TANÁRA

blank