2011-10-12 11:00:10

ÖRÖK ELVÁLASZTÁS

            Amíg életünk gyökerei nem nyúlnak az örökkévalóságba, addig „felszínes”, mélység és értelem nélkül való. Vagy van örök értelme az életnek, vagy semmiféle értelme sincs. Az időleges értelem – értelmetlenség. A Biblia ezt a mélységet láttatja meg velünk: „Látták szemeid az én alaktalan testemet és könyvedben ezek mind be voltak írva, a napok is, amelyeken formáltatni fognak, holott egy sem volt még meg közülünk.” Világra jövetelünk nem volt a véletlen műve, hanem mi, noha szüleink nemzettek és szültek, az örökkévalóságból származunk, az Isten örökkévaló gondolatából és akaratából. Mielőtt valami valósággá lesz, azt az Isten már elgondolta és akarta, akár a művészi alkotás, mely mielőtt vásznon, papíron vagy kőben előttünk állott volna, már ott élt a mester lelkében. Ilyen mély gyökerei vannak a mi életünknek is, mélyen az időben megjelent látható világ alatt az isteni láthatatlanságban gyökerezik, az örök „tanácsvezetésben”.

            Megrázó pillanat volt, mikor ez az igazság a 139. zsoltár költőjének kijelentetett. Már itt is megérezzük azonban azt, hogy e mögött még valami mélyebb titok is rejtőzik! Az, hogy az isten szeme minket az örökkévalóságtól kezdve látott, nemcsak az örökkévalóságból való eredetünket mutatja, hanem azt is jelenti, hogy az örökkévalóság számára rendeltettünk.

            Ha Isten az emberre „tekint”, az mindig azt jelenti, hogy kegyelmesen tekint reá. Akire haragszik, attól elfordítja tekintetét. Ha az ember megtudhatja azt, hogy: Isten engem örök időktől fogva lát; azzal akkor abban a pillanatba, mikor Istennek ez az örökkévalóságból tekintő pillantása reáhull és szeme Istennek örökkévaló tekintetével találkozik, megtörténik a legnagyobb, ami e földön történhetik. Az, hogy az ember tudja: Isten szeret engem, szeret öröktől fogva és az örökkévalóság számára Isten örökkön örökké elválasztott engem. Ez a hit, ez a teljes, az evangéliumi hit: az örök elválasztás. Ekkor világosodik meg az ember előtt, mit jelent ez: arról, hogy engem megmentett az isten ebből a gonosz világból és korszakból, a bűn minden átkából és halálos kárhozatából, én semmit sem tehetek, ez egyedül csak az Isten kegyelme. Csak az Ő könyörülete, mérhetetlen szeretete és elválasztása az én üdvösségem alapja. Ez a keresztyén ember legnagyobb öröme. Amikor a tanítványok első önállómissziói útjukról visszatértek Jézushoz s lelkesedve számoltak be arról, hogy milyen sok mindent cselekedhettek az isten ereje által, azt válaszolta nekik az Úr: „Ne azon örüljetek, hogy a lelkek engednek nektek, hanem azon örvendezzetek, hogy a ti neveitek fel vannak írva a mennyben!” Ha az ember megtudja önmagáról, hogy: az én nevem fel van írva az élet könyvében, az elválasztás könyvében, akkor azzal is tisztában van, hogy ki adja neki azt a békességet, mely minden értelmet felülhalad. Ekkor ért fel a hit legmagasabb csúcsára: És ha ezt elérte, úgy ebben az életben nem is vár reá már más, csak az, hogy ezt a legnagyobb és legdicsőbb megismerést megőrizze és hatóvá tegye: érvényesítse.

            Ezt a megismerést azonban senki sem kapja azért, hogy elméletet csináljon belőle és azon törje a fejét, hogy hogyan is áll most már a dolog a többiekkel. Te elválasztattál és veled együtt mindazok elválasztattak, akik hisznek; mindenki elválasztatott, aki Krisztus mellé állás döntő „igen”-jét igazán kimondotta. Az elválasztottak ugyanazok, akik hisznek. A hívők pedig azok, akikről azt mondja az írás, hogy szívökben „engedelmesek lettek az Isten Igéjének”. Senki sem jut az elválasztás tudatára másként, csak a hit teljesen önálló, engedelmes, és bizalomteljes döntése által. Azokhoz, akik az Úr igazi tanítványaiként e világ „kicsinyei” között szolgálnak, így szól az Úr a világ megítélésekor: Jertek én Atyámnak áldottai, örököljétek az országot, amely számotokra készítetett a világ megalapítása óta. (Máté 25:34.) A Bibliában elválaszthatatlanul összetartozik az elválasztás és az engedelmesség, az ez elválasztás és a hit saját döntése. Az elválasztást a döntéssel szemben és a döntést az elválasztással szemben kijátszani nem szabad, bármennyire kísért is ezzel újra meg újra az értelmünk. Az értelemnek is meg kell hajolnia s nem szabad kitérnie sem erre, sem arra.

            Hogy hogyan fér össze e kettő: az isten szabad elválasztása és az ember felelősségteljes döntése, azt mi nem tudjuk megérteni. Mégis minden hívő ember számára világos, hogy ez a kettő összetartozik. „ Az övéi közé jöve és az övéi nem fogadták be őt. Valakik pedig befogadták őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az Ő nevében hisznek.” Krisztus hit nélkül semmit sem használ nekünk, Krisztus nélkül nincs hit. Mi fontosabb? Figyeljünk csak, mi fontosabb: a fény, vagy a látás? Ostoba kérdés! A látás és a fény összetartozik. Az elválasztás és a hit összetartozik. Tehát: higyjetek és elválasztásotok tudatára fogtok jutni!

            Így hangzik az Írás üzenete. Azonban egyetlen szó sincs a Szentírásban a kettős tanácsvégzésről,- arról, hogy Isten némelyeket az örökkévalóságtól kezdve örök kárhozatra vetett. Szinte lekerülhetetlen, hogy az ember az isten tanításaiból ezt a végső következtetést le ne vonja. A logika mindig erre csábít. Az Írás maga azonban nem teszi ezt és ne tegyük mi sem. Hagyjuk csak olyan aránytalannak az Írást, amilyen- általában minden részében. Ha ezt nem tartjuk be, akkor alaposan elrontjuk. Az Írás egy isteni tanácsvégzést tanít, az elválasztásét, hirdeti a hitetlenek ítéletét: megítéltetését is, tanítja azt is, hogy semmi sem történik Isten akarata nélkül, azonban sehol sem tanítja-, még egyszer mondom: egyetlen szóval sem tanítja- az elvettetés isteni örök tanácsvégzését. Ez a félelmetes tan írásellenes, míg az örök elválasztás tana nemcsak írásszerű, hanem voltaképpen valósággal a Szentírás középpontja, az evangélium szíve. Értelmünk itt már felmondja a szolgálatot. Mindig ez a helyzet, ahol az isten Igéjéről van szó. A kettős tanácsvégzés tana annak az emberi logikának a terméke, mely az Írás logikátlan tanítását nem tudja elviselni. Örvendjünk az örök elválasztásnak, féljünk az Istentől való elszakadástól! Mondjuk el Pállal: „Mi pedig, akik megváltattunk” és szívleljük meg figyelmeztetését: „Aki áll, meglássa, hogy el ne essék”, mert különben bizonnyal el nem kerüli az ítéletet. A keresztyén ember életének e között az ígéret és e között az intés között kell mozognia, úgy, mint ahogy az ajtó a két sarkán mozog. Nem szabad elszakadnia egyiktől sem, mert akkor már nem „működik” többet.

DR. BRUNNER EMIL

A ZÜRICHI EGYETEM TANÁRA

blank