2011-10-12 11:00:59

AZ EMBER TITKA          

            Mi az ember? Nincs ennél fontosabb kérdés. Mint ahogy a miniszterelnök tollvonásától háború és béke függ, úgy függ a te életed is attól a választól, amit erre a kérdésre kapsz. Aki a szíve mélyén azt gondolja: az ember állat- az az állathoz hasonlóan fog élni is. Bizonyos értelemben és bizonyos határok között áll ez a mondat: az vagy, amit magadról hiszel. Mi az ember? E kérdésre persze sok mindent felelhetünk, ami mind nem helytelen. Azt mondhatjuk például, hogy az ember mész, foszfor, nitrogén, stb. alkotta keverék. A Biblia egyszerűbben fejezi ki ezt: az ember por. Ez helyes, csakhogy nem minden. Azt is mondhatnánk: az ember gép, vagy pontosabban egész gyártelep komplikált géppel. A gyomor például a fűtőház. Ez mind helytálló- csakhogy nem minden. Még azt is mondhatnánk, hogy az ember állat. Ki akarná vitatni, hogy az állatokkal való testi rokonság kérdését át kell engednünk a természetkutatóknak. Nekik is igazuk lehet.

            És mégis, az emberek valamiképpen mindig tudták azt, hogy az ember szükségszerűen több mint az állat és ugyancsak furcsa tudományosság az, mely nem látja többé azt, ami az embert az állattól éppen úgy megkülönbözteti, mint a géptől. Az állatnak csakugyan van esze (Verstand), de nincs értelme (Vernunft); az állat csakugyan rendelkezik a civilizáció alapjaival, de nincs kultúrája. Kíváncsi és tud mindenfélét, de nincs tudománya. Játszik, de nincs művészete. Igaz, hogy nyájat, csordát alkot, nem rendelkezik közösséggel. Valóban fél a büntetéstől, de nincs lelkiismerete. Tényleg ismeri az ember megfontoltságát, de semmit sem tud a világ Uráról. Az ember más, mint az állat, éppen úgy, mint ahogy az állat más, mint a növény. De akkor mi az ember? Nem állat? Nem isten? De bolondul hangzik ez a kérdés. És ez az őrültség közöttünk ma mégis nagyon el van terjedve. Sokan azt mondják, hogy legmélyebben alapjában az ember s isten ugyanaz. Az emberi értelem ugyanaz, mint az isteni értelem. A lélek mélysége azonos az istenséggel. Ez az őrültség, ha az ember alaposan átgondolja, valóban nagyon csábító. Hát nincs az „Isten bennünk?” Hogy az ember „alapjában véve” Isten, azt nemcsak a régi pogányok állították, hanem a modern gondolkozók közül is sokan, sőt a német klasszikusok közül is többen. Ez azonban mégis tévedés. Az ember azért nem Isten, mert az isten teremtménye. „Legmélyebb alapjában” azért nem „isteni”, mert legmélyebb alapjában bűnös ember. De, hogy is lehet, hogy az emberről két, ilyen egymással ellentétes felfogást képviseltek a régi időktől fogva mind máig: az ember-állat; az ember-isten? E kérdésre felel nekünk a Biblia. Mert a Biblia megmondja azt, hogy voltaképpen mi is az ember.

            Először is azt mondja: isten teremté az embert. Az ember, akár a féreg, vagy a tenger fövenye, vagy a hold és a nap, isten teremtménye. Azaz: az ember nem azért az, ami: mert Isten így alkotta. Az ember élete, léte, sajátossága épp úgy Istentől való, mint ahogy az ezerféle állat Istentől kapta sajátosságait. Hogy vajon Isten az ember megalkotásához évmilliók fejlődését használta-e fel, vagy sem- az a természetkutatókra tartozik, nem a hitre. Ha én azt mondom, hogy: isten teremtette az embert, ezzel még nem tagadom, hogy az ember emberi szülőktől származik. Isten éppen az emberi szülőket használ fel arra, hogy embereket alkosson. Az ember elsősorban tagja e földi világnak, mely állandóan változik, s egyre újul. Az ember porból vétetett por. Mégis por létére: Istennek gyönyörű teremtménye, felségesebb, mint a növények és az állatok.

            A Biblia azonban másodszor azt mondja, hogy: isten az embert a maga képére teremtette. Ezt csak az emberről mondja. Hogy az ember isten képe, az megkülönbözteti őt a többi teremtményektől és őt valamiképpen Istenhez teszi hasonlóvá. Mert mi más egyebet, mint valamelyes hasonlóságot kellett kifejezzen e szóval: „képe”? És a Biblia még e hasonlatosság okát is megmondja abban, hogy: Isten belelehelte az emberbe az Ő leheletét. Így lett az ember élő lélekké. Az, ami az embert minden teremtménytől megkülönbözteti, az az, hogy az embernek része van Isten gondolataiban. Az értelem által van ez, megkülönböztetve a puszta észtől, mellyel az állat is rendelkezik. Az ember bele tud gondolni az örökkévalóba és a végtelenbe. Azonban még egy harmadikra is tekintettel kell lennünk: Isten szava által teremtett minden teremtményt. De az embert nem csak szava által, hanem a szava számára (Igéjéért), és a szavában (Igéjében) teremtette. Azt akarom ezzel mondani, hogy isten úgy teremtette az embert, hogy az ember Isten szavát fel tudja fogni. És pontosan meghatározva ez az értelem. Csak ott ember az ember valójában, ahol meghall valamit Istenről. Ha az embernek például nem volna lelkiismerete, úgy nem volna ember, hanem „embertelen” volna. A lelkiismeret azonban valamiképpen az Isten hangjának a felfogása. Isten úgy teremtette az embert, hogy csak azáltal lehet emberré, hogy Őt megismeri, amennyiben Isten igéjét elfogadja,- és mint ahogy a katona megismétli a parancsot- „megismétli” ezt az igét.

            Isten azt mondja: Én vagyok a te Istened. Az embernek azt kell felelnie: Igen, te vagy az én Istenem. Isten szól: Te az enyém vagy. Csak az által lesz az ember valóban emberré, hogy ezt legbensőbb lényével mondja. Addig ő valamiképpen „embertelen”. Isten a saját képére teremtett minket. Tükrökké tett, melyek az Ő képét visszatükrözik. Ez azt jelenti, hogy embervoltunkat az adja meg, amit Isten beszédből elfogadunk. Pontosan olyan mértékben vagyunk emberek, amilyen mértékben Isten szavát a szívünkben visszhangozni engedjük. Mi nem vagyunk egyszerűen emberek, mint ahogy a róka: róka. Hanem akkor vagyunk emberek, amikor az Isten beszéde bennünk visszhangra talál. S amilyen mértékben ez nem történik meg „embertelen emberek” vagyunk. Efféle róka nincs, mert a róka egyszerűen készen jő az isten kezéből. Azaz Isten szava által, de nem az Isten beszédében teremtetett. Az ember azonban az Igében teremtetett, azaz igent vagy nemet mondhat arra, amire őt az Isten teremtette, állást foglalhat azzal szemben, amit Isten teremtetése rendeltetéseképpen kiált oda neki. Ezzel lesz emberré vagy „embertelenné”. Ez az ember titka: az a szabadság, mely módot nyújt számára ahhoz, hogy igennel, vagy nemmel feleljen Istennek. Ezt a szabadságot is Istentől kaptuk s ez azáltal vált lehetővé számunkra, hogy az Isten megszólított bennünket. Ha az Isten elhallgatna, akkor már mi sem tudnánk felelni neki. Többé nem lennénk emberek.

            Így akarja Isten, hogy képmása egye: azt akarja, hogy emberek, akiket Ő előbb szeretett, viszontszeressék Őt, akiket Ő szólít meg, szabad elismerésében, hitben feleljenek neki.

            Az ember titka a hit titka.

          

DR. BRUNNER EMIL

A ZÜRICHI EGYETEM TANÁRA

blank