2011-10-12 11:02:38

A TIZPARANCSOLAT ÉS

A KETTŐSPARANCS

 

            Mit akar az Isten tőlünk? Vajon sokfélét, vagy csak néhány dolgot, esetleg csak egyet? Kétségtelen: Isten sokfélét akar. Sőt minden pillanatban valami mást akar tőlünk. Ezzel az emberrel szemben szigorúságot kíván tőlünk, a másikkal szemben szelídséget: az egyik esetben engedékenynek kell lennünk, a másik esetben nem. Nem csak azt kívánja tőlünk, ahogy ne lopjunk, hanem azt is, hogy ne legyünk fukarok és önzőek, hogy bőkezűen adjunk, ahol szükség van, és viszont, hogy takarékoskodjunk, hogy legyen mit adnunk. Vagy: nem csak azt akarja, hogy ne hazudjunk, hanem hogy ne is rágalmazzunk, ne törvénykezzünk, sőt sem mérgesen, se szertelenül ne beszéljünk; azt is akarja azonban, hogy ne hallgassunk gyáván, hogy ne zárkózzunk önzően magunkba, ahol tanácsot kellene adnunk. Ki akarja felszámlálni azt, amit Isten tőlünk akar?! Nem tudunk az életünkben egyetlen pillanatot sem elképzelni, melyben Isten ne akarna valamit tőlünk és nincsen egyetlen egy sem, melyben ne akarna valami mást, mint előbb és utóbb, egyszerűen azért, mert éppen az az alkalom többé nem jön vissza. Ezért sohasem lehet pótolni azt, amit elmulasztott az ember. Mert minden pillanat a maga kötelességét hozza magával s az egészen igénybe vesz bennünket. Az élet olyan, mint a modern gyárak végtelen szalagja, elvonul előttünk és minden pillanatban valami egészen maghatározott dolgot követel: nem az élet kívánja, hanem maga az isten követeli, hogy a tovatűnő életben éppen ezt tegyük és ne valami egyebet.

            És mégis azt lehetne mondani: Isten nem akar sokfélét, hanem csak néhány dolgot; Ő nekünk csak néhány parancsolatot ad, melyekben azonban mindent megmondott. Isten azt akarja, hogy helyesen éljünk a szavakkal, hogy lelkiismeretesen bánjunk velük (IX. parancsolat). Azt akarja, hogy más embereknek az életét helyesen értékeljük, hogy minden egyes ember-élettel szemben mély megbecsülés töltsön el (VI.) Akarja, hogy helyes magatartásúak legyünk azok iránt, kik, mint a társadalmi rend hordozói állhatnak velünk szemben (V.) Akarja, hogy ne csak a személyeket, hanem a más emberek javait is tiszteletben tartsuk (VIII.) stb. E szilárd alapvonalak képezik a tízparancsolat tartalmát. Megtalálható bennük, ha az ember helyesen megérti őket, mindaz, amit tennünk kell, és amit nem kell tennünk, az Isten akarata szerint. Viszont azonban az is helyes, ha azt mondjuk, hogy nekünk általában csak egyet kell tennünk. Aki az első parancsot megtartja, az a többit is mind megtartja. Mert az első parancsolat így hangzik: Engedned kell, hogy Isten valóban Isteneddé lehessen, vagyis: sohasem szabad elfelejtened cselekvésednél azt, hogy nem a magadé vagy, hanem Istennek vagy a tulajdona és ezért magadat mindenben ehhez mérten kell viselned. Istent teljes szívedből kell szeretned. Mert csak ha teljes szívedből szereted, és valóban meggondolod, hogy az Ő tulajdona vagy, csak akkor igaz, hogy Ő a te Istened. Minden gonosz valóban abból származik, hogy a magunk urai akarunk lenni, hogy saját magunkat jobban szeretjük, mint az Istent. Vagy világosabban: nem is a „jobban-szeretés”- ről, hanem a hamis szeretésről van itt szó. Aki igazán jót kar magának, annak szeretnie kell az Istent. Mert csak az isten iránti szeretet által lehetünk azzá, aminek rendeltettünk.          

Isten csak azt akarja tőlünk, hogy mi azzá legyünk, aminek Ő bennünket teremtett. Saját képére és hasonlatosságára teremtett. Ez hasonlat. Mintha az ember a tükörbe néz és onnét szembenéz vele a saját képmása; vagy mintha valaki a sziklafal felé kiált és onnan a saját kiáltása jön hozzá újra vissza: így teremtett bennünket Isten és úgy, hogy mi a szeretet szavát, mellyel minket az életre hív, neki ismét visszaadjuk. „Mi szeressük őt, mert ő előbb szeretett minket.” Ez a parancs. És ebben minden benne van. Sőt, több ennél. Mert az isten parancsa az, amit Isten akar tőlünk. Aki azonban az isten képmásáról szóló Igét érti, az azt is tudja, amit isten a számunkra akar. Hogy Isten mielőtt tőlünk valamit követelne, már előbb szeret minket, és hogy semmi mást nem követel tőlük, csak azt, hogy elfogadjuk szeretetét és ezért őt viszont szeressük. Az azonban nem más, mint amit máskor hitnek is nevezünk. Mert ez a hit; hogy az ember Isten kegyelmét, Istennek megfoghatatlan, meg nem érdemelt szeretetét elfogadja. Aki ezt teszi, betölti Isten akaratát.

Hiszen a gonosz sohasem más, mint az, hogy azt gondoljuk, hogy Isten nélkül is megcselekedhetünk valamit. Az a gondolat ez: „én az isten nélkül is boldogulok, ura vagyok önmagamnak”,- ez az emberi élet forrásának megmérgezése; s ettől ered minden romlás. „Olyanná lenni, mint Isten” – ez az Ádám Éva bűne. „Olyanná lenni, mint Isten”, nem azt jelenti, hogy az embert azt véli, hogy ő az isten, hanem azt a törekvést, mellyel az ember függetleníteni akarja magát az Istentől. „Szabadulni” az istentől, Istentől menten élni, ez nem más, mint istentelen gonosznak lenni. Ez ellen irányul valamennyi parancsolat.

A parancsolatok azonban mégis csak többet foglalkoznak az emberekkel, mint az istennel? Talán kétféle parancsolat van: vannak parancsolatok, melyek nekünk azt mondják meg, hogy mivel tartozunk az Istennek, és parancsolatok, melyek viszont azt mondják meg, hogy mivel tartozunk az embereknek? Istent szeretni és az emberek szeretni? Mit jelent tulajdonképpen Istent szeretni? Azt jelenti, amit elébb mondottunk: tudni, hogy minden, amink van, Istentől van; tudni, hogy egyedül Isten jósága tart és hordoz minket; ezért tudni és érezni, hogy mi egészen és teljesen Istenhez tartozunk. Ott azonban, ahol ez igazán megvan, nem csak az istentelenség szűnt meg, hanem az önzés is; ott az embert az Isten összekapcsolta a felebarátjával.

Isten ugyanis úgy ajándékoz meg az életünkkel, hogy Ő egyúttal a többi embereket is nekünk adja; ő alkotott úgy, hogy nem tudunk egyedül élni. Ahol azonban rendben van a viszony köztünk és Isten között, ott helyes a viszony köztünk és az emberek között is. Engedjük, hogy Isten úgy adja őket nekünk, mint olyanokat, akikhez a mi életünk hozzátartozik. Aki Isten tulajdonává lett, annak az élete attól kezdve a testvéreivé is. Csak egy parancs van, s minden ugyanerre az eredményre vezet: szeretni istent és szeretni felebarátodat, mint önmagadat.

Nos, hogyan is állunk ezekkel a parancsolatokkal? Azért kaptuk őket, hogy megcselekedjük. Mindenki, akinek dolga van istennel, tudja: ezt kell tennem az életem legnagyobb veszélyének terhe mellett. Csakhogy- álljunk csak meg- ki az, aki meg is teszi? Valóban teljes szívedből szereted Istent és felebarátodat, mint önmagadat? Nézd, azért, mert ez nem igaz, azért nem igaz a másik sem: a, hogy nem hazudsz, nem lopsz, nem vagy parázna. A szó közönséges értelmében nem is teszed, azonban finomabb, rejtettebb értelemben mégis bűnös vagy benne. A világért se gondolja valaki azt, hogy ez kevéssé rossz. A finom bűnök bizonyos körülmények között sokkal rosszabbak a durváknál. Tehát: nem tartjuk meg az Isten parancsát. Az élet forrása valóban meg van mérgezve; a mi ügyünk csakugyan rosszul áll. Ez a lelkiismeret ítélete s ennél élesebb és tisztább a Szentírás ítélete. Az Isten parancsa mögött azonban ott sötétlik ez a rettenetes szó: ítélet. Elveszünk. S ezt az Újtestamentum még határozottabban kijelenti, mint az ószövetség. Mit kell hát tennünk?   

          

DR. BRUNNER EMIL

A ZÜRICHI EGYETEM TANÁRA

blank