2011-10-12 11:03:00

ISTEN RENDELÉSEI

 

            Bennünket, embereket az tüntet ki az összes teremtmények felett, hogy nekünk szabad akaratunk van. „Isten a maga képére és hasonlatosságára teremté az embert.” Személyes lényekké tette az embereket, azaz olyanokká, akik nem lesznek egyszerűen maguktól azzá, amivé őket az isten teremtette, hanem csak az által, ha ők maguk igenlően döntenek róla. Vannak kis gyermekek, akiknek olyan játék babájuk van, mely egy elmés szerkezet segítségével ugyancsak tud igen-t mondani. Csakhogy a játék babák csak akkor tudják ezt megtenni, ha az ember egy meghatározott helyen az ujjával megnyomja őket; saját belátásukból és döntésükből nem képesek igent, vagy nemet mondani. Automaták. Az ember nem automata; neki állandóan döntenie kell és ő dönteni is tud arra nézve, hogy mint akar élni. Ez a képesség, ez a dönteni tudás, ez a személyi rajtunk, ez a szabad akarat.

            Elhatározó képességünkben, abban, hogy nem vagyunk automaták, benne rejlik az is, hogy gonoszt is cselekedhetünk. Az állat nem tud rosszat művelni; cselekedeteiben kényszernek enged, mert nem rendelkezik a döntés szabadságával. Nincsenek jó, vagy rossz nyulak vagy gonosz, vagy jó rókák. Többé-kevésbé valamennyien ugyan azt teszik; épp ezért nincs se jó, se rossz lelkiismeretük. Az emberek azonban nem cselekszik mindnyájan ugyan azt, mindegyik saját maga választja az utat magának. Ezért nincs senki, aki egészen olyan volna, mint a másik. És mégis igaza van az apostolnak, ha így szól: „nincs különbség, mert mindnyájan vétkeztek”. (Római lev.3:22-23.) Ennek éppen az az oka, hogy mindenik a saját útján halad, az isten útja helyett. Annyi egyéni út van, ahány ember, azonban csak egy igazi út van, az isten útja. és mi éppen ezen az úton nem járunk. Vagy talán éppen te vagy a kivétel, aktit az apostol nem vett észre, te talán az isten útján jársz?

            Isten azonban teremtő jóságában, amikor az embernek szabadságot adott, hogy ő maga döntsön, még valami mással is megajándékozta. ezt azért tette, hogy ha bűnt követ el, ne tegye tönkre teljesen a saját életét és a másokét s az Isten útjáról teljesen el ne térjen: ez az, amit „Isten rendelései”-nak nevezünk. Sok dolog van, ami, noha hűtlenek vagyunk, jó végre jut az életünkben, mert maga az Isten igazítja helyre. Hála Istennek, nincs hatalmunk a nyár és a tél váltakozása felett, a csillagok járásán, és a testünkben érvényesülő természeti törvényeken. Vannak korlátok, ezeket az életünkben Isten teremtésrendje jelölte ki, s mi nem tudjuk őket áttörni s bennük éppen ezért, noha mi bűnösök vagyunk, isten rendje uralkodik.

            Vannak azonban a teremtésnek olyan korlátai, melyeket, bár a természet által adattak nekünk, képesek vagyunk áttörni, azonban tudjuk róla, hogy nem szabadna áttörnünk őket. Ezeket értem e kifejezés alatt: az istenrendelései. Mivel még a teremtő oltotta be őket természetünkbe, azért minden emberben van irányukban bizonyos ösztön. Mégis rendelések ezek, csakhogy akaratunk köréhez tartoznak. A legfontosabb közülük az, hogy Isten az emberek világát úgy rendezte be, hogy az ember nem képes saját magáért élni. Nem tud a másik ember nélkül élni. A férfiak szüksége van az asszonyra, az asszonynak szüksége van a férfira. A termelőnek szüksége van a fogyasztóra, és a fogyasztónak a termelőre. A népnek szüksége van a vezetőkre, a vezetőknek a népre. Az emberi életet így rendezte be az Isten, mert Ő az embert szeretetre teremtette. A szeretet egészen önként támad; Isten sem tud, és nem is akar bennünket rákényszeríteni. Mégis el akar vezetni hozzá. Ezért rendezte úgy be az életet, hogy az egyes ember mások nélkül sohase tudja azt élni. Ez által úgyszólván ”be kell gyakorlódnunk” a szeretetre. S, éppen azért mert vannak ilyen isteni rendelések, nem hullott még szét az emberek közössége, s még a mindannyiunkban uralkodó önfejűség sem pusztíthatta azt el.

            De éppen azért, mert az embereknek itt valamit meg kell tanulniok, e rendelések nem természeti törvények, melyekkel szemben az ember tehetetlen; hanem: olyanok, hogy az ember túl is teheti magát rajtuk. Annál inkább fenyegeti e rendeléseket a romlás, mennél inkább csak egyedül magára gondol az ember s mennél önzőbbé válik. Minél tudatosabb lesz az embereknél az, hogy életüket önmaguk alakíthatják, annál inkább veszélyeztetve vannak Istennek e rendelései. Ma nagyobb ez a veszély, mint bármikor a világtörténelem folyamán. Az a természetes ösztön, mely megéreztette az emberrel , „hogy mi illik”, e rendelésekkel kapcsolatban, melyek az embereket összetartják, csaknem kiveszett már. Ezért hull az emberek közössége szét. Ezt a tényt talán a házasság kérdésében lehet legkifejezettebben észlelni. Régebben tudtak az emberek- még a pogányok is- arról, hogy a férfi és a nő együvé tartoznak, mégpedig egy életre. Ez ma kimegy a szokásból. Az önakart még ezt a legegyszerűbb életrendet is kikezdi. Régebben tudták, hogy a gyermekek a szülőiké, és a szülők a gyermekeiké; a családi összetartozás valami magától értetődő volt: ezt ma romlás fenyegeti abban a gondolatban, hogy: én élhetek egyedül. Azelőtt tudta az ember, hogy kormányzókra és kormányozottakra szükség van, s ezek kölcsönösen reászorulnak egymásra; manapság mindenki sajátmagát akarja kormányozni és nem tűri meg azt, hogy más is beleszóljon az életébe.

            A gonosz mindig itt van. de nem mindig egyforma. Korunk nem egy vonatkozásában jobb, mint az előbbiek. Nyomorúsága és a gonoszsága azonban az: hogy ez az időszak többé nem ismeri az isten rendeléseit, mert mindenki „önálló” akar lenni. Önzés mindig volt a világon, ma azonban elismerte a világ az önzést, mert az ember már nem tudja, hogy őt az isten teremtette, és hogy miképpen teremtette az isten egymásra nézve az embereket. Korunk szellemi vezérei sem tudják már ezt; azt vélik, hogy a legmagasabb célkitűzés: személyiséggé lenni. Azonban Isten úgy rendezte be a világot, hogy igazi személyiséggé csak akkor lehet az ember, ha tudja, hogy a másikhoz tartozik, és szolgál neki. Akinek a számára az ész a legfelsőbb ítélőszék, az „önálló”-vá lesz- nincs szüksége többé másokra, saját ura, önmaga istene is. De az ilyen emberek között úgy széthull az emberek közössége, mint a nyaklánc gyöngyszemei, ha szétvagdalják az összefűző zsinórt. Az, ami bennünket összeköt, az: „az Isten rendelése”, s mögötte Isten szeretete áll. Csak az tud valóban emberré lenni, aki Istenhez van kötve és Isten által felebarátjához.

DR. BRUNNER EMIL

A ZÜRICHI EGYETEM TANÁRA

blank