2011-10-12 11:06:13

HIGYJ ÉS NE KÉTELKEDJ

 

                  

         „Kétségbeejtő”- ugyan ki nem mondta még ezt közülünk. Mi kétségbeejtő? Ha hosszú, hiábavaló várakozásban vész el az időnk, ha valami munkánk nem akar sikerülni, akárhányszor kezdünk is újra hozzá, ha például eredménytelenek maradnak egy ember érdekében tett erőfeszítéseink, és fáradozásaink, és így tovább. Szerencsére ez nem történik meg minden nap, különben – bizony tényleg „kétségbeejtő” lenne. Vannak azonban olyan emberek is, kiknek az a szörnyű érzés, hogy valami kétségbeejtő, nemcsak egyszer-másszor állít be, hanem akiknek állandóan ez az érzésük. És ha nagyon alaposan megvizsgáltuk a dolgot, több ilyen emberre találunk, mint ahogy azt előre elgondoltuk volna. Az ember gyakran kétségbe van esve, anélkül, hogy ezzel igazán tisztában volna és anélkül, hogy tudná, miért? Valójában mi is a kétségbeesettség? Az ember kétségbe esik, ha már nem lát sem kiutat, sem célt. De gondolkozzunk csak el rajta- látunk-e mi tulajdonképpen kivezető utat, igazi célt? Egy célt bizonyára látunk: ez a halál. Mindannyiunknak bele kell jutnunk. Vajon nem kétségbeejtő ez? Ha a halállal minden megszűnnék, volna-e valami, ami ehhez foghatóan „kétségbeejtő” lenne? Ebben az esetben már nem volna sem cél, sem kiút, minden értelmét vesztené. Akkor minden hiábavaló, hiszen mindennek a vége mindig egy nagy üres nulla, a semmi, a nagy mélység, amelybe mindennek alá kell hullania, szépnek, és sivárnak, jónak és gonosznak egyaránt. A legértékesebbnek éppen úgy, mint a legértéktelenebbnek. Ha egy kis ABC-vitéz az első osztályban nagy fáradsággal elkészít egy rajzot és a tanító úr durván elkapja, kettétépi, és a papírkosárba hajítja, nem kétségbeejtő-e ez a szegény kis legény számára? De nem vagyunk-e mindannyian ilyen szegény kicsinyek és vajon a halál nem az a tanító úr-e, aki egy durva mozdulattal egyszerre mindent, amit alkottunk, mindent, amit a szívünk véréből szolgáltunk és szerettünk, a nagy, sötét mélységbe hajít. Vajon nem kell-e ezen kétségbeesnünk?

            Annál a gondolatnál, hogy: a halállal mindennek vége, csak egy ijesztőbb fordulat van, s ez az, ha valaki már úgy áll, hogy csak azt kívánja, bárcsak a halállal mindennek vége lenne, mert félnie kell attól, ami a halál után következhetik. Ha valakit a rossz lelkiismeret gyötör, s arra kell gondolnia: amit én tettem, azért bűnhődnöm kell: azért meg fognak büntetni; egyszer minden kiderül, egyszer elérkezik a nagy leszámolás, és annak nem lesz jó vége. Ha valaki annyira kétségbeesett, hogy a halál- most a halált, mint a legvégsőt értem- számára még meneküléssé, és céllá tehet, mely után vágyik, bizony, ez még kétségbe ejtőbb. Az most nem fontos, hogy ezt a borzasztó állapotot pokolnak nevezzük-e, vagy sem, hiszen a dolog nem a néven fordul meg. Mindenesetre ennek a gondolta a legkétségbeejtőbb. És ugyan kiben ne támadnának ilyen gondolatok? Úgy éltél-e, hogy egészen bizonyos lehetsz afelől, hogy reád nem ez vár? Tudod biztosan, hogy nem ez az a cél, amely felé sietsz? Halál és pokol, mint cél kétségbeejtő, szörnyű gondolat! Ugyan ki és mi szabadíthat meg minket a kétségbeeséstől? Senki. Semmi! Mert senki sem tartóztathatja fel a halált, és senki sincs, aki az én vétkeimet meg nem történtekké tehetné. És mindaz, ami az életben szép, kedves és nagy, nem tud diadalmaskodni e kétségbeesés felett; mert mindez nem ment meg a haláltól és a pokoltól. Ki győzhet a halál és a pokol félelme felett? Fölteheted magadban, hogy nem gondolsz reá- mintha csak becsuknád a lélek ablakait; belevetheted magad a munkába, hogy ezt elfelejtsd, ivásnak, adhatod magad, belevetheted magad a társaságba és fecseghetsz annyit, annyit csak tudsz, hogy a kétségbeesés szavát elhallgattasd- semmit sem érsz vele. Olyan ez, mint mikor a hegyi forrás vizét játszadozó gyermekek valahol elzárják, másutt csak előtör az. A kétségbeeséssel is ez történik, ha nem akarunk reá gondolni. Akkor megbetegednek az emberek, rosszul alszanak, idegesekké válnak és különös!- olyan vágyak támadnak bennük, amiket azelőtt nem ismertek. Egyszóval olyan az életük, mintha valami titkos és félelmetes szellem jelennék meg benne, mely feldúlja és elpusztítja azt. Nem más ez, mint a kétségbeesés, melyet nem engedünk be a gondolatvilágunkba, és amely mégis ott van. Az a nagy kérdés: hogyan szabadulhatok meg, én ember, a kétségbeeséstől?

            Csak egy erő van, amely elég alkalmas arra, hogy győzzön a kétségbeesés felett: a hit. Vagy kétségbeesünk,- vagy hiszünk. Közbenső állapot e kettő között nincs. Nincs semmi más, amit el ne nyelne a kétségbeesés, csak: a hit. Íme: a nagy Vagy-Vagy az életben. Fontosabb minden választásnál. Vagy kétségbe kell esni- vagy hinni! Ez azt jelenti, hogy vagy rendbe jön minden, vagy vége mindennek. Vagy a halálhoz- a pokolhoz vezet minden; vagy- istenhez. Hinni azt jelenti, hogy az út végén Isten vár. „Elnyeletett a halál diadalra. Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol  te diadalmad? De hála az istennek, aki a diadalmat adja…” Aki ezt el tudja mondani, az tudja, hogy mit jelent: hinni. Csak az diadalmaskodhatik a kétségbeesés felett, aki Istenben hisz.

            Ugyan ki szólhat így:”…aki nekünk a diadalmat adta”? Ki mondhatja hát: miénk a diadal? Reánk nézve legyőzetett a halál, és a pokol? Ki mondotta hát ki ezt a nagy szót és miért tudta kimondani? De hallgassuk csak végig: „De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk, a Jézus Krisztus által”. Ez a diadal, jézus krisztus az isten Igéje, az Ige, mellyel Isten elveszi a halál és a pokol erejét, s az nem ejthet többé kétségbe bennünket. Jézus Krisztus által eltörölte Isten a halál nagy szakadékát és kioltotta a pokol rémítő tüzét- mindazokra nézve, akik hisznek Benne. Mert: „aki hiszen bennem, ha meghal is él!” „Mert megvagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.2. Ezért kell mindig újból és újból Jézus Krisztusra tekintenünk, mert Ő a diadal, mert Benne ígéri nekünk az örökéletet. Hinni annyit jelent, hogy erre a Jézusra úgy figyelünk, mint Isten Igéjére, hogy úgy nézünk rá, mint Isten örök diadalára, és egyedül csak ez jelenti azt, hogy legyőzzük a kétségbeesést.

         

DR. BRUNNER EMIL

A ZÜRICHI EGYETEM TANÁRA

blank