2011-10-12 11:07:01

MEGTÉRÉS

            Olyan szó ez, amit nem szívesen hallunk. Talán joggal. Mert éppen ezzel a szóval sok kegyes visszaélés történt, és történik még ma is. Közülünk akárkivel megeshetik, hogy az utcán, a villamoson, vagy az autóbuszon valami extra kegyes lélek „ránk ront”- igen, az a helyes szó erre- „ránk ront” ezzel a kérdéssel: Megtért-e már? Ez nem az Újtestamentum módszere. Jézus átmegy Galileának minden faluján és városán és belekiáltja szózatát: Térjetek meg, mert elközelített az Istennek országa. Luther 95 tételének első pontja az, hogy a keresztyén ember életének naponkénti bűnbánatnak és megtérésnek kell lennie. Ezzel kezdődött a reformáció. Az az ember, aki nem tudja mi ez a megtérés, az azt sem tudja, hogy mi a hit, a megbocsátás, és kicsoda Jézus Krisztus. De mi ez a megtérés?

            Teljes hátraarc: valami olyan bámulatos tény, mintha a folyó vize hirtelen felfelé folyna, és nem lefelé. Kedélyünk és akaratunk természetes „lejtése” az, hogy önmagunkat keressük, hogy mint ahogy a prédára sóvárgó pók hálója közepén gubbaszt, úgy gubbasztunk mi is a saját világunk közepén azzal a gondolattal: hogyan is kaparinthatnánk meg ezt vagy azt? Mindent magunkhoz szeretnénk kaparintani, mindent elkapnánk és kiszívnánk, mint a pók; az embereket és azt, amijök van, vagyonukat, becsületüket, hatalmukat; sőt, még a szeretetüket is. Az én királyként ül a trónusán, s amennyire csak lehet, kiszolgáltatja magát a világtól. A nő, a gyermek, a barát és a szomszéd, az állam, az egyház, az iskola,- sőt, még maga a jó isten is, mind-mind szolgáljon „nekem”. Én vagyok az Úr, az én istenem. Ki finomabb formák között, ki durvábban, végeredményében azonban mindannyian ugyanezt cselekesszük. Ez a természeti ember, a meg nem tért ember, az Isten és szeretetnélküli ember. Ha olvasóim közül valaki úgy véli, hogy igazságtalan voltam vele szemben, mert ő nem ilyen, az tudtomra hozhatja ezt. Én magam bizony ilyen vagyok és azok, akiket ismerek, szintén mind ilyenek- már tudniillik természettől fogva.

            Csakhogy most megtörténhetik valami, ami a természetben sohasem történik meg. Nincs olyan folyó, amelyiknek a vize felfelé folyna és libából sohasem lesz róka és rókából sem liba. Az azonban megtörténhetik, és meg is történik, hogy az emberi szívnek ez a természetes „hajlama” arra, hogy „Én, Én”-t mondjon, úgy megváltozik, hogy e helyett azt mondja: „Te, Te” nagy csoda, ez a csoda az, amit szeretetnek nevezünk. Hiszen a szeretet az, hogy az ember már nem gubbaszt többet hálója közepén, mint a pók, s nem szolgáltatja ki magát Én királyként trónusán, hanem ahelyett, hogy önmagának élne, a másik számára él, s ahelyett, hogy uralkodnék, szolgál. Ugyan hol történik ez? Egyszer valóságosan és egészen megtörtént. Volt egyszer valaki, aki elmondhatta magáról: Én nem azért jöttem, hogy nékem szolgáljanak, hanem, hogy én szolgáljak. Ez azonban egyszersmind az ember egész történetének döntő eseménye is volt: Jézus Krisztus, ki életét váltságul adta sokakért és vérét a bűnök bocsánatára. Azért csak Tőle kezdődőleg tudjuk, hogy mi a szeretet, s azért tudja ezt az óta a világ is.

            És csak általa válik lehetővé, hogy ebből az újból, ebből az egészen másból, más emberek életében is hatékonnyá lesz valami. Azáltal, hogy Krisztus által isten lesz a középponttá, mely körül minden forog. Ő, aki életünk egyetlen törvényes Királya, most valóban királlyá lesz. Ő foglalja el azt a királyi széket, melyet eddig a pártütő király, az Én birtokolt. Ez valóban hatalmas forradalom. És ezt a forradalmat, vagy más szóval átalakulást, a Biblia visszafordulásnak, megtérésnek, bűnbánatnak nevezi. Ahol az isten királlyá lesz, ott az „én, Én” helyébe a „Te, Te” kerül. Ez a „Te” először is egyedül: isten. Te, Isten, az én Uram vagy. Azonban aki Istenhez tér, az csodálatos tapasztalatra tesz szert. Ajtaja előtt hangzik a parancs: tovább, oda át! Tudniillik oda, ahol a felebarátod van. Isten téged a te szereteteddel a felebarátodhoz küld. Neki kell szolgálnod. Az a te okos istentiszteleted. A felebarátod iránti szeretetben kell megmutatnod, hogy vajon valóban szereted-e az Istent.

            A megtérés tehát az, hogy mindenek előtt Isten országát, és az Ő uralmát keressük. Hogy számunkra a legfontosabb az Isten ügye, és ez egy a felebarát szolgálatával. Ezt a megtérést azonban, te, nem viheted végbe. Ezt egyedül az Isten cselekedheti meg. Ő azonban úgy cselekszi, hogy bírád, s megmentődként fordul hozzád, mint az, „Aki megbocsátja minden bűnödet és meggyógyítja minden betegségedet”. Ez a megtérés nálad úgy történik meg, hogy te engeded, hogy az Isten elmondja neked azt, amit mondani akar. Ez az ember életében egyszer bizonyára első ízben történik meg, és ezt így is nevezhetnénk: „az én megtérésem”. Azonban ennek azután mindennap újra meg kell történnie. Ezért kell az embereknek minden nap újra megtérnie. Talán tudod, hogy legelőször mikor történt ez meg veled. Talán nem tudod, s mégis megtörtént, s minden nap újra megtörténik. Lehet azonban az is, hogy a te életedben valóban sohasem történt még meg. S az a tolakodó kérdés: megtért-e már, nem is volt olyan helytelen. Csakhogy az, aki valóban megtért, úgy, hogy mindennap újra megtér, bizonyára nem fog megtért mivoltával olyan tolakodóan házalni. Hanem minden vágya az lesz, hogy minden „felebarátja” részesévé legyen annak az életnek, mellyel az Isten megajándékozta őt.

DR. BRUNNER EMIL

A ZÜRICHI EGYETEM TANÁRA

blank