2011-10-12 11:08:43

MIT JELENT IMÁDKOZNI?

 

            Az imádkozás az ember legvakmerőbb és a legalázatosabb cselekedete. A legvakmerőbb, mert azt jelenti, hogy beszélni mer azzal, kit az egek egei sem fogadhatnak magukba. Bízik abban, hogy Istennel való beszéde nem hiábavaló, hogy általa megtörténik valami, ami különben nem történne meg. Az igazaknak könyörgését meghallgatja”. Szédülés foghatja el az embert, ha ezt elképzeli. Mégis vajon ez nemcsak valami csalóka nagyratörő feltevés? Vagy egyszerűen a primitív babonának a maradványa? Csakugyan tekintetbe veheti a világ Ura azt, amit egy ilyen emberke, kérésként eléje tár? A Biblia nemcsak, hogy megerősíti ezt, hanem az egész bibliai kijelentés olyan, hogy az ezt az imádság meghallgatásba vetett hitet megteremti és meg is követeli. Isten az Atya- ez annyit jelent: Ő hall. Kapcsolatban van velünk, s van érintkezés közöttünk. Isten vár az imádságunkra. Vannak dolgok, amiket addig nem akar megcselekedni, míg nem könyörögtünk értük, mert Ő nem úgy akarja országát terjeszteni, hogy eltekint az emberek feje fölött, hanem általunk és velünk, akiket eszközeiül felhasznál. Imádságunk által így lehetővé lesz valami a mennyben, ami azelőtt nem volt lehetséges. Ezt hinni, és így imádkozni valóban a legmerészebb cselekedet, amit ember megcselekedhetik. Egyúttal azonban a legalázatosabb is. Minden más cselekedetünknél, mi vagyunk a cselekvők, s ezt tudjuk is. Ám legyen cselekedetünk bármilyen szerény is, mi cselekedjük, mi felelünk érte, a mi munkánk, mi erre bizonyos mértékig büszkék vagyunk. Az imádkozásnál azonban összekulcsoljuk a kezünket, hogy ezzel is megmutassuk, hogy mi most már semmit sem teszünk, a mi cselekvésünk véget ért, már csak egyet tehetünk, s ez az, hogy Téged, Atyánk, cselekedni engedünk. Az imádság tehetetlenségünk megvallása, az imádság az élet átadása: most vedd Te a kezedbe a kormányt, én nem bírom tovább. Csak az imádkozik valóban, aki valóban tisztában van ezzel: én nem tudom megtenni, és nem is képes rá más, csak maga az Isten. Teljes, feltétlen függés.

            Ezért imádkozni tulajdonképpen nem más, mint „hitet tenni”. Amennyi imádság, annyi hit. Amilyen kevés imádság-olyan kevés hit. Az imádkozásban mutatkozik meg, hogy vajon elég merész-e az ember arra, hogy elhiggye, hogy Isten valóban az Atya. Ez Istenbe vetett bizalom. És az imádkozásban látszik meg, hogy vajon az ember elég alázatos-e arra, hogy mindent Istennek adjon át és mindent Tőle várjon. Mindig úgy érzem: ha helyesen tudnánk imádkozni, egészen hatalmas dolgoknak kellene történniök. Hogy a kereszténységben minden olyan szegényes, és olyan gyengén áll, azért van, mert napjainkban olyan kevesen tudják, hogy mi az igazi imádkozás. Ezt pedig csak az tudja, aki képes reá. Mi talán még valamennyien nem vagyunk valóban tisztában ezzel. Mi még nem vagyunk elég vakmerőek a bizakodásban és elég vakmerőek a bizakodásban és elég alázatosak a lemondásban. Még nem számolunk eléggé isten realitásával. Ahol az ember Istent egészen valóságosnak veszi, ott csoda történik, ma csak úgy, mint kétezer esztendővel ezelőtt. Aki nem hisz ilyen csodákban, az nem is tud imádkozni. Mi nem veszünk elég komolyan az Isten ígéreteit.

            Először újra meg kell tanulnunk imádkozni. Ezt csak a csendben és a magába szállásban lehet megtenni. Imádkozni először is annyit jelent, hogy bizonyosak vagyunk Isten jelenlétében, vagy, ahogy a régiek olyan jól mondták: „isten elé lépni”, „az Ő orcája elé járulni”. Erre nem képes az ember minden további nélkül. Akarati erőfeszítésre van szükség ehhez, sőt, még többre. „Felkelvén elmegyek az Atyámhoz”. Bátorság kell ahhoz, hogy az ember elviselhesse, hogy az isten megmondja neki az igazat. Meg kell látni azt, hogy az ember többé nem tud magán segíteni. Csak az keresi valóban Istent, ki előtt minden más ajtó zárva van. Csak ott találkozik velünk Isten maga, ahol a mi tudásunk és képességünk felmondta a szolgálatot.

            Ezért imádkozni sokkal nehezebb, mint dolgozni, sokkal kimerítőbb. Száz férfi közül, aki nem fél a munka erőfeszítéseitől, alig akad néhány, aki az imádkozás erőfeszítését magára vállalja. A legtöbb megszökik előle. Fél tőle. Ki ne félt volna először attól, hogy egyedül kell lenni Istennel? Ez az oka annak, hogy az emberek közül csak olyan kevesen imádkoznak valóban. Aki imádságocskákat szajkózik, nem imádkozott. Az a vámszedő, aki nem mert feltekinteni, s csak ennyit tudott: Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek- az imádkozott. De az a farizeus, aki olyan jól értett hozzá- az nem imádkozott. Ahhoz, ő túlságosan öntelt volt.

            Az imádkozáshoz, mint minden komoly cselekvéshez, idő kell. Aki erre nem szakít időt magának, az vagy sohasem tanul meg imádkozni, vagy azonnal elfelejti. Csak aki külön az imádkozásra sok időt szakít magának, az tudja aztán megérteni, hogy mit akar az apostol mondani ezzel az igével: „Szüntelen imádkozzatok”. Csakhogy az imádkozás nem szószaporítás, hanem az a tény, hogy keressük az Istent és engedjük, hogy megkeressen minket. Elcsendesedni Isten előtt, örvendezni az Istenben, így mondja ezt a zsoltáríró. Azért térjünk a kéréstől magasztalásba és hálaadásba, és a magasztalástól és a hálaadástól a kérésbe. Imádkozásunk azonban bizonyára a tanítványok kérésével kezdődik: „Uram, taníts minket imádkozni!”

DR. BRUNNER EMIL

A ZÜRICHI EGYETEM TANÁRA

blank