2011-10-12 11:09:13

KÖZÖSSÉG

 

            Sokan közülünk nem is tudják, hogy mennyire egyedül vannak, és mi valamennyien nem vagyunk tisztában azzal, hogy milyen egyedül vannak sokan. Én most nem arra gondolok, hogy az ember egyedül van valahol. Egyedül lehetünk anélkül, hogy magányosak volnánk. És körülvehet bennünket a legnagyobb tömeg, és mégis teljesen magányosak vagyunk. A magány: a lélek elzárkózása. Vannak nagyon beszédes emberek, akik- mint mondani szokás- szívüket a nyelvükön hordják, és mégis egészen elzárkózottak. Elzárkózott lelkű minden ember, kinek élete saját maga körül kering. Az ilyen ember várhoz hasonló. Van ugyan kapuja, melyen át kitörhetnek a zsákmányoló hadak. Vannak lőrések is, melyekből mérgezett nyilakat lőnek ki, s vannak magas bástyák is, ahonnan le lehet tekinteni az alant nyüzsgőkre. Azonban az egész vár mégis el van zárva, s kapuja felett nagy betűk hirdetik: nekem. És a vár tulajdonosa az: én. És mindent az Én akarata irányít és a „nékem” törvénye szabályoz. A büszke várúr érintkezik ugyan a többi emberekkel, járnak egymáshoz. Csakhogy mindent a vár szellem határoz meg. Mindennek úgy kell történnie, ahogyan Én akarom, és ahogyan az „nekem” megfelel. Ezért az ilyen élet elzárt, egyedül való, még ha mégolyan nagy is forgalma. Hiszen minden ember, aki ki- és bejár benne, az én számomra van ott. Sohasem találkozom egyetleneggyel sem, akit valóban így szólíthatnék: Te.

            A középkor várait is csak elfoglalta valaki. Ez történik a te váraddal is. Azonban csak egy Úr van, aki elég erős arra, hogy váradat valóban bevegye, s a zsarnok Én-t megfossza uralmától, és a „nekem” törvényét megszüntesse. Ez az egyetlen győztes úgy vesz diadalt, hogy nem erőszakkal és hatalommal jön, hogy erőt erővel szögezzen szembe, hogy a saját akaratát az Én akaratával szembeállítsa. Mert így nem érne el semmit. Minden effélével szemben épp eléggé felvértezte magát az Én. Nem, ez a győztes a vár erődjeit egészen más eszközökkel rombolja le: szeretet által győzi le az Én-t, megbocsátásával felpattantja várának kapuját, s megfosztja trónjától azáltal, hogy ő önmagát adja ezért az Énért, sőt életét adja érte. Ezt a diadalmas vezért Jézus Krisztusnak hívják. És azt az eseményt, mikor az Én kiszolgáltatja neki magát, mint egy legyőzött várkapitány, s így szól: „Jöjj be, te vagy most az életem ura”-ezt a történést hitnek nevezik. Általa, vagy helyesebben Jézus Krisztus által lesz az ember „nyitottá”, s általa veszti hatályát a „nekem” törvénye, a „nekem” törvényének helyébe lép, megszűnik a magány. Az egyedüllét helyére a közösség került. Az a közösség, hogy az Én valóban megnyílik a te számára, hogy az Én, és a Te valóban találkozik. Közösség nem más, mint: szeretet. És ez a szeretet egyedül a hitből fakad, vagy ami ugyanaz: egyedül krisztustól jő.

            Szeresd felebarátodat, mint temagadat- ez az, amit Krisztus betöltött, s egyedül Ő. Azonban azáltal, hogy Ő ezt reánk nézve betöltötte, megtörténhetik most már az, hogy Ő legyőz bennünket, és a mi számunkra is elkezdődik a betöltés ideje. „A szeretetben megnyilvánuló hit”. Csak így lehet legyőzni a magányt. Akiben Jézus Krisztus úrrá lett, abban elkezdődik ez az új élet, a magány helyén közösség támad, s nem magamnak élek többé, hanem neked.

            De nemcsak az igaz, hogy a hit hozza létre ezt a közösséget, hanem az is, hogy a hit a közösségből nő ki. Szükségünk van másokra, hogy hinni tudjunk. Egyedül nem lehet keresztyénnek lenni. Az ember mindenfélére képes egyedül, csak keresztyén nem lehet. Gyenge hitemet a mások hitének kell szüntelenül ébreszteni, táplálni, erősíteni, tisztítani. Nekünk össze kell jönnünk, hogy valóban hinni tudjunk. „Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Ezt kell ismét megtanulnunk. Manapság minden tulajdonná, és magánüggyé lett, még a hit is. A hitnek azonban így kell pusztulnia. Az csak közösségben fejlődhetik.

            Egyházunk csak maradványa az ilyen közösségnek. Amit ma az egyház a közösségben nyújt, az távolról sem elegendő. Nem elég az, hogy vasárnap hirdetik neked az Isten igéjét, és aztán egész héten magadra hagynak. Mindannyian rászorulunk arra, hogy a hitünk és imádságunk a mások hitével és imádságával összeforrjon, erőssé legyen, és hogy egyik ember a másik emberen gyarapítsa meg hitét és szeretetét. Az első keresztyének minden nap együtt voltak a könyörgésben és a kenyér megtörésében. Ebből valaminek egyházunkban is újra kell élednie. Különben minden prédikálás hiábavaló. Ahol nem gondozzák közösségben azt, amit vasárnap vetettek, ott hamarosan elvész a vetés is. Az egyes ember annyira vigyázatlan és gyenge. „ Egy elbukhatik, de ketten ellen tudnak állani”. Kölcsönösen meg kell nyílnunk egymás számára, különben mégis csak az Én marad az úr, és a „nekem” törvénye. Ha nem marad az úr, és a „nekem” törvénye. Ha nem közöljük hitünket egymással, elzárkózott, énkóros, önző emberek maradunk. Keressük hát a hit közösségét, miután Krisztus megnyitotta a szívüket!

DR. BRUNNER EMIL

A ZÜRICHI EGYETEM TANÁRA

blank