2011-10-12 11:10:03

A SÁKRAMENTUMOK

 

            A legtöbben közülünk, a különben jó keresztyének is, nem tudják, hogy mit is kezdjenek a sákramentumokkal: a keresztséggel és az úrvacsorával. Tiszteletreméltó szokásnak nevezik ezeket, melyeket az egyház régtől fogva ápol, melynek gyakorlásában az ember tiszteletből részt vesz, ha már egyszer megvannak és gyakorolják őket,- talán csupa szokásból, vagy, mert úgy „jobban veszi ki magát”. A városokban az úrvacsorától való menekülés egészen általános. A nagy ünnepek templomlátogatóinak csak egy része negyedrésze marad vissza az úrvacsora ünneplésére. Talán elhaló ágak az egyház fáján-mint oly sok más, ami valamikor szokásban volt, s áldozatul esett az időnek?

            Az Úr nagyon jól tudta, hogy mit tett, amikor az utolsó estén így szólott a tanítványaihoz: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Hol lenne az egyház a sákramentumok nélkül? Bizonyára régen széthullott volna, és vele tűnt volna el a hit és a Biblia. A sákramentumok olyan kapcsok, melyeket az Úr beleépített alkotásába, hogy annak épületét megvédjék a széthullástól. Hány templomban és egyházban képviselik ma a sákramentumok az egyetlen valóban bibliai elemet, amit a saját bölcsességéből, s nem az Írásból élő lelkész úr önkénye még meghagyott. A sákramentumokat mégsem merte bántani. Ezek pedig olyanok, amilyenek, az Írást magyarázhatja valaki úgy is, hogy az ellenkezőjét hozza ki belőle, a sákramentumok azonban, hála Istennek, olyan nyelven beszélnek, mely a lelkész beszédétől független. A sákramentumok az egyházi igehirdetésnek azt a részét képviselik, melyet a teológiai és egyéb szellemi áramlatok legkevésbé érintenek, és éppen ez sajátos áldásuk.

            A sákramentumok is szólani akarnak hozzánk. Isten bennük közölni akar velünk valamit. Most a szemünkön át szól, ahelyett, hogy a fülünk segítségével tenné ezt. Szent cselekmény által szól, beszéd helyett. Hogy ne mentegetőzhessünk: „Én bizony inkább a szem embere vagyok, s nem a fülé, s ezért nem mond nekem semmit a templomi igehirdetés.” A sákramentumok Isten igéje a szem s általában az egész test számára. Az ember eszik és iszik, s egész lényével részt vesz benn. A lényeg azonban nem az evés és az ivás, hanem egyes-egyedül ismét csak az, hogy az ember engedi, hogy Isten megmondja neki azt, amit ez által mondani akar. Ez pedig nem más, mint az evangélium, az evangélium lényege, a kereszt üzenete. Egyedül az a kérdés, hogy az ember maghallja-e a sákramentumban Isten igéjét, és elfogadja-e azt. Isten cselekszik velünk az úrvacsorában. Mikor a lelkész odanyújtja neked a kenyeret és a bort, isten a maga kegyelmét kínálja fel neked. Ő jelen van e cselekményben- függetlenül attól, hogy vajon a lelkész hívő ember, vagy nem- Isten annyira jelen van abban, hogy a szívedben meg tud ragadni téged, hogy megalázhat és felemelhet, hogy bűnbánatra és a hitre tud vezetni

            Miért van hát szükség akkor erre a különleges módra ahhoz, hogy Isten igéje beszéljen, ha az semmi egyebet nem mond, mint a prédikáció? Azért, mert ez az igét másképpen szólja, úgy, hogy az nem sok szóban érkezik hozzád, hanem kézzelfogható cselekményben. És mindenekelőtt még egy a fontos. Isten igéjével elvégre otthon is rendelkezhetsz. Nem csak Bibliában, hanem újabban a prédikációt is „házhoz szállítják”, mint sok egyebet a rádió hullámain. Ennek sok előnye lehet. Azonban szinte szükségszerűen támad belőle egy nagy veszedelem, az, hogy az emberek már nem jönnek össze, hogy Isten igéjét hallgassák és érette közös imádságban és énekben adjanak hálát. Magánkeresztyénekké lesz az ember, már nem is tudja többé, hogy mi a gyülekezet, mi a hit közössége. Pedig a hit közössége elválaszthatatlan a hittől. Az ember gyönyörködhetik egy művészi alkotásban, hangversenyben, vagy előadásban, tanulhat is belőle, akkor is, ha teljesen egyedül van. A gyönyörködéshez és az okuláshoz nincs szükség mások jelenlétére. Azt egyedül is megszerezheti magának az ember. A hittel azonban másként áll a dolog. Hiszen Isten igéje éppen egyedüllétünkből akar kivezetni bennünket az egymással való közösségbe. Isten igéjét és a közösséget nem lehet elválasztani. Az Isten Igéje mindig a közösség szava, a szeretet szava. És ezért rendelte az Úr a sákramentumokat, hogy mi az Ő igéjéből ne csináljunk újra magánügyet, hanem kényszerüljünk arra, hogy a valóságban, s ne csak „lélekben” gyűljünk össze. A sákramentumok a gyülekezethez kötnek bennünket. Olyan cselekmények, melyekhez több emberre van szükség, olyan cselekmények, melyek világossá teszik előttünk azt, hogy az Isten üdvében részesülünk, hogy valóban részesülünk benne egy ember közvetítése által. Isten legnagyobb ajándékában ember által akar részesíteni, hogy amikor Hozzá jövünk, az emberhez is elérkezünk. Ő ki akar bennünket hozni magányunkból és önmagunkkal való beteltségünkből. El akar vezetni bennünket a másik emberhez, még pedig úgy, hogy megérezzük: szükség van reá. A keresztyének olyan emberek, akik rájöttek arra, hogy nekik szükségük van a többi emberre. Ezt nagyon gyakran éppen a „jók” a derék emberek” nem akarják belátni. „Én egyedül is elvégezhetem.” Éppen ez a bűn, a gőg, a szeretetlenség. Isten nem azért teremtett bennünket, hogy mi „egyedül is elvégezhessük”, hanem azért, hogy „egymás terhét hordozzuk”. A sákramentumok azért az egyház összetartó kapcsai, mert nem engedik azt meg, hogy az ember magában részesüljön az isten üdvében. Csak a gyülekezetben, csak az összegyülekezésben, csak abban, hogy megvallod: „nekem szükségem van a többiekre”, kaphatod meg az isten üdvét. E nélkül bizony magadba zárkózott maradsz, s így nem lesz tiéd az üdv.

DR. BRUNNER EMIL

A ZÜRICHI EGYETEM TANÁRA

blank